Volt egyszer egy csata...

Az Augsburg melletti Lech-mezőn, 955. augusztus 10-én a magyarok az vereséget szenvedtek a német seregtől. Az elveszített csatát előszeretettel emlegetik „katasztrofális” vereségként. Döntő érvként hivatkoznak rá: véget ért nomád dicsőség kora.

De hogy kerültek egyáltalán oda a magyarok? Jó, a suliban úgy tanultuk, ez volt a „kalandozások kora”. De mi vitte őket arra, hogy éppen arra kalandozzanak?

953-ban fellázadt I. Ottó német király ellen a fia, Liudolf és a veje Vörös Konrád. Ez a bizonyos Konrád nevű úriember volt az – szövetségesei teljes egyetértésével -, aki a magyarokhoz fordult katonai segítségért, 954-ben.

A magyarok engedtek a felkérésnek – ez egyáltalán nem volt példa nélkül álló azokban az évtizedekben – és hadba szálltak. Az tény, hogy nem kapkodták el a dolgot, mert mire megindultak, a lázadók már ki is békültek I. Ottóval – vö. kegyelemért könyörögtek -, olyannyira, hogy Augsburgnál Vörös Konrád már Ottó oldalán harcolt. Ennyit a szövetségesek megbízhatóságáról. Mellesleg, a derék úriember el is esett a csatában, egy magyar nyíl végzett vele.

A magyarok ilyen beavatkozásairól, hadjáratairól érdemes tudni, hogy ezek nem valamiféle központi hatalom összevont seregeinek akciói voltak, hanem – úgymond – az egyes törzsfők „magánvállalkozásai”. Ami körülbelül azt jelenti, hogy ezekben a valódi haderőnek csak egy – olykor elég kis – része vett részt.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy alig három évvel a „sorscsapásszerű” vereség után a magyar seregek már Bizáncot ostromolják. A derék Bíborbanszületett Konstantin ugyanis az augsburgi csata hatására úgy döntött, nem annyira muszáj betartania a vele kötött békeszerződésben foglaltakat és kicsengetnie az éves adót. Ebből az időkből származik Botond mondája… Mert a rettenetes vereség után, érdekes módon, akad az országban megfelelő méretű haderő, hogy megtorló hadjáratot indítsanak a szerződést felrúgó császár ellen. Az már egy másik kérdés, hogy a sikertelen ostrom után, a nagy zsákmánnyal hazatérő sereget legyőzik az éjszaka, váratlanul rájuk törő bizánciak.

Erről is – természetesen – bizánci krónikákból értesülünk, hiszen a magyarok akkoriban nem írtak krónikákat, vagy ha mégis, hát nyomuk sem maradt.

És ezzel el is érkeztünk oda, amiről tulajdonképpen ez a kis írás szól. A krónikákról, a történelemről. Példának okáért, vegyük az angolokat. Az ottani iskolákban történelmi tényként tanítják krónikákba foglaltakat, míg nálunk legfeljebb szépirodalmi alkotásként hivatkoznak rájuk. Mi is úgy tanultuk anno, szép mesék gyűjteménye a Képes Krónika… Meséké, legendáké, amikből természetesen semmi sem igaz.

Bezzeg a nyugati krónikák! Azok pontosak és kiválóak! Mint mondjuk, Augsburgi Gerhard beszámolója, amely az augsburgi csatában résztvevő német csapatok létszámát 10 000 főben adja meg, viszont a magyarokét százezresre becsüli. Ami persze teljes képtelenség. De kit zavar, hogy ekkora sereg mozgatását még sokkal később sem oldották meg logisztikailag? A lényeg, hogy minél nagyobb arányú győzelmet könyvelhessenek el. Ezért persze csak az vessen rájuk követ, aki maga nem így tenne…

Az igazi érdekesség a dologban, hogy teljes egészében átvettük a túloldal szemléletmódját – mint egyedül helytállót – és „büszkén” - avagy balgán - hirdetjük őseink vereségeit. Mert a világ rendje olyan, hogy a magyaroknak alul kell maradniuk… Be kell tagozódniuk Európába, átvenni az ottani - egyedül üdvözítő – értékeket. El kell fogadniuk a diktátumokat…

Például a harcmodort. Mert teljesen természetes, hogy az íjakkal meg jórész tőrökkel, könnyű kardokkal felfegyverzett lovasok alulmaradtak a jóval korszerűbb páncélos lovasság ellenében az augsburgi csatában. A nomád hadviselésnek, a kalandozásoknak leáldozott. Ez történelmi szükségszerűség! Legalábbis ezt sulykolták belénk az iskolában…

Az csak nekem üt szöget a fejembe, hogy a magyarokéhoz hasonló harcmodort alkalmazó tatárok, vagy háromszáz évvel később olyan tatárjárást rendeztek mindenféle nehézlovasság ellenében, hogy azóta is emlegetjük őket? Akkor miért is volt olyan marha nagy fejlődés a nyugati minták átvétele?

A történelemben az a szép, hogy az ember megtudhatja belőle, hogyan éltek, mit cselekedtek hajdan az ősei. És néha még okulhat is belőle…

Kép: Konrád halála Augsburgnál 955-ben (Michael Echter)

2
http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/41042/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 2 db hozzászólás érkezett!
István 2017-08-09 20:26:29
A "kalandozások" problémáját Vajay Szabolcs részletesen dokumentálva feldolgozta.
A könyve (németül) elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban:
http://mek.oszk.hu/08900/08903/usmarc.html
Vagyis a lech-mezei csata csak azt eredményezte, hogy a magyarok megtanulták, hogy nem szabad a németekben megbízni‼
Ezért is nem vállalkoztak utána a különböző nyugati fejedelmek megsegítésére.
Fogyjanak ők és ne a magyarok‼
Válaszolok
Gizella 2017-08-08 19:42:19
Sajnos ez a téves megítélés a mai napig él, hiszen nem tanítják az igaz magyar történelmet, csak a negatív nyugati véleményeket! Ma is főleg a balliberális oldal mindenképpen behódolt és behódolna ehhez a felfogáshoz. A jelszavuk - merjünk kicsik lenni. Legjobb tudomásom szerint 1821-ben a Habsburgok hamisíttatták meg velünk eleink történelmét és nyelvünk származását is! Igazán itt lenne az ideje, hogy végre előkerüljenek azoknak a történészeknek a könyvei, akik az eddigieknek pont az ellenkezőjét írják. Gondolok itt pl. Bakay Kornél professzor már megírt általános iskolai tankönyveire, amitől félnek, mint őrdög a szenteltvíztől, pedig egyszer ennek már véget kellene vetni!!!
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?