Magyarság és nemzeti önérzet

Cabe

„Most nem kelendő semmi téren a fönséges, a nagyszerű, az emelkedett, az eszményi. A szépnek, a jónak világító lámpája jó egy pár vonallal lejjebb van csavarva. Nem kell az erős fény: a sikkasztok, kapaszkodók, szélhámosoknak kedvezőbb a homály.

A mi az emberben közönséges, alantas, az most valósággal orgiáját üli.

Költői, művészi alkotások minden fajtáján észrevehető a szerzők azon törekvése, hódolni az új iránynak, mely körülbelül abban a fölfogásban hegyeződik, hogy csak az a való, igaz, a mi közönséges, és ha aljas, akkor már épen bizonyos, hogy igaz és élethű.

Ez a kor a szervezkedett középszerűség összeesküvése a rendkívüli, a nagyszerű ellen; a korlátoltságé a lángész ellen; a kontárok sokaságáé a tüneményszerű mesterek csekély száma ellen.

Politika, társadalom, irodalom, művészet terén nem mindenütt a közönségesnek előtérbe tolásával találkozunk-e?”

A tisztelt olvasó ne kapjon frászt, nem szándékozom a jelenkori közállapotokat ostorozni. A fenti sorokat Vajda János írta, Magyarság és nemzeti önérzet című művében. Megjelent 1896-ban, a Millennium évében. Abban a korban, amire mi úgy gondolunk vissza: az volt az igazi aranykor, az országépítés kora, a boldog békeidők, stb.

Akkor most, hogy is van ez? Csak, hogy egy gyönyörű képzavarral éljek: akkor se tejjel-mézzel folyt az aranyló búzakalász? Nagyon úgy tűnik, hogy nem. Mert nézzük csak a következő sorokat (ugyanabból a műből):

„Könnyebb a tengeri viharról költői leírásban fogalmat szerezni szárazföldi patkányoknak, mint megértetni a nemzeti önérzet valódi, kellő hőfokú minőségét azokkal, a kikben ez hiányzik. Mennyi időbe került e század második felében egy egész csoport óriási lángelmének, míg az elaludt önérzetet újra fölkeltették? Hát annyira volnánk már, mint az oly alélt nagy beteg, a kinek életét csak folytonos beföcskendezésekkel lehet még nyújtani? És hagyján, ha a Kossuth, Petőfi és vele rokon lángészivadék állandó, ki nem fogyó, örökös folytonosságára számíthatnánk! De ki nem tudja, hogy ilyenek csak századok, félezredévek alatt születnek a legszellemesebb fajok között is?!

Éppen azért komoly a veszély, ha ez fogyatkozóban van.”

- írta Vajda János, mint már mondtam, 1896-ban. Azaz, ha a jó költő úgy ítélte, már akkor, hogy fogyatkozóban van nemzeti önérzetünk. Mit mondana ma?

„Előbb csak szegénynyé, aztán katholikussá, végre osztrákká tenni a magyart, ez volt egy régebbi konzervatív államférfi (ha jól tudom, Kollonics érsek) terve, és bizony-bizony csak épen az örvény szélén vette észre magát a nemzet, hogy nem sikerült a pokoli terv.”

Ahogy elnézem a dolgok állását, ez azért mégiscsak egészen jól ment. Olyan szegény vagyok, hogy a templom egerétől szoktam kölcsönt kérni. A katolikus templom egerétől… Az „osztrákká tenni” ma már nem játszik. Más szlogen járja: európaivá tenni, európainak lenni. És ezerrel döngölik az agyamba, hogy mi az európai gondolkodás, az európai viselkedés meg a hasonlók. Érdekes módon, ha rákérdezek: akkor most – de nagyon konkrétan – magyarázza már el nekem a lelkes európai, hogy mit ért a fene nagy európaisága alatt, általában csak ködös hablatyokat, üres közhelyek semmitmondó puffogtatását kapom válaszul.

„Az igazi hazaszeretet soha sem éri be hazája nagyságával, dicsőségével. A nemzeti érzés vágyódása határtalan. A megállapodás ebben már a halált jelenti. Angol, franczia, német azon ábrándban élnek, hogy az ő nyelvük lesz a világ nyelve.”

Ez is elég jól bejött nekik. Nota bene – csak, hogy latinos műveletlenségem csillogtassam -, aki nem beszéli a fenti nyelvek valamelyik, esetleg más „fontos”, „nagy” nyelv némelyikét, az mindközönségesen taplónak, avagy másodrendű állampolgárnak minősül. Becsszóra, magam láttam olyan hirdetést, ahol higiéniai menedzsert kerestek, legalább középfokú francia nyelvtudással. Persze ide, Budapestre. Mert ugye a művelt európai teljes joggal várja el, ha már idejön erre a félgyarmati országba, a bennszülött szolgának a maga nyelvén osztogathassa az utasításokat. Mert franciául kell takarítani, nem magyarul. Ugyanis: a higiéniai menedzser mindközönségesen takarítót jelent…

Nem mondom, hogy régen minden másképpen volt, épp az ellenkezőjét bizonyítják Vajda János szavai. Csak annyit változott a világ, hogy akkor még a haza nagyjai felemelték a szavukat… Ma meg, jóformán csak a hozzám hasonló senkik jártatják a szájukat. Akikre úgysem figyel senki…

Mire figyel a dolgozó? Van annak elég baja.

Fel sem tűnik neki, mikor rohan – mindig rohan, sosem sétál - a Középső-Ferencvárosban és elszáguld a Tompa utca 13. szám előtt, hogy van azon a házon egy tábla. Egy emléktábla, ezzel a szöveggel:

"Vajda János költő e házban lakott a múlt század második felében. Itt írta az "Üstökös" [helyesen: Az üstökös] c. versét. IX. ker. tanács, 1961".

Legalább a vers címét eltalálhatták volna…

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/37964/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?