„Balhés” március 15-ék, a rendszerváltás előtt

Cabe

Március 15. az a nemzeti ünnep, amellyel gyakran baja akadt az aktuális hatalomnak. Tán, mert ez csakugyan a nemzet ünnepe. A magyar szabadságé.

A balhés március 15-ék szép hagyományát már 1860-ban megalapozták ősapáink.

Az 1850-es évek végén már több alkalommal is volt Pesten tüntetés a válságát élő önkényuralommal szemben. 1860-ban, az addig csak titokban ünneplő egyetemi ifjúság – a rektori tilalom ellenére – minden addiginál nagyobb megmozdulásra készült. Gyászmisét akartak mondatni az 1849-49 szabadságharc során elesett honvédek és a megtorlások során kivégzett vértanúk emlékére. A rendőrség persze résen volt, és ezzel igazán „haladó hagyományt” teremtett. A szervezkedők közül többeket és a velük kapcsolatban álló, mindig gyanús Táncsics Mihályt már jó előre őrizetbe vették. Tán innen vette a Kádár-rendszer rendőrsége az ötletet, hogy március 15. és október 23. előtt bevitték a közismert ellenzékieket egy kis „elbeszélgetésre”.

Az előzetes hatósági ellenlépések meglehetősen hiábavalóknak bizonyultak. Az ünnepnapon a diákság először a belvárosi, majd a ferences templomhoz vonult, de mindenütt rendőrök állták el az útjukat. A tömeg szépen nőtt, mert járókelők csatlakoztak hozzájuk. A Kálvin (akkor Széna) téri református templomnál se volt szerencséjük. Csak egy imát mondhattak el és máris tovább indultak a kerepesi temetőhöz koszorúzni. Itt is rendőrsorfal fogadta őket, fegyveres katonákkal megerősítve. A méltóságteljes megemlékezésből csak annyi lett, hogy néhány koszorút átdobtak a kerítésén. A rendőrök pedig iparkodtak, sorra fogták le akiket csak tudtak. Ebből lett a baj. A tömeg nem, hogy oszolni nem akart, de megkísérelte kiszabadítani az elfogottakat. A katonák először csak szuronnyal akarták szétkergetni a tüntetőket, aztán lőttek. Itt szerezte sebét Forinyák Géza, a szabadságharc kései mártírja, aki április másodikán belehalt sebesülésébe.

1898-ban sem volt sokkal vidámabb a helyzet. Az ötvenedik évfordulón a kormány szerette volna valahogy elvenni az ünnep Habsburgellenes élét és egy huszárvágással az áprilisi törvények elfogadásának napját, 11-ét javasolták ünnepnapnak. Ráadásul Szapáry Gyula volt miniszterelnök az a vicces ötletet dobta be, hogy az ünneplők koszorúzzák meg annak a Hentzinek az emlékművét, aki szabadságharc során a budai várat védte a honvédekkel szemben, mellesleg meg kicsit lövette a pesti oldalon álló békés polgárházakat. A tervből persze nem lett semmi. De balhé 15-én, az igen. Több helyen is tüntettek, a tüntetések pedig estére zavargásokba fordultak. A rendőrség csak nehezen fékezte meg a kirakatokat beverő, üzleteket feltörő tömeget.

1942-ben ismét botrányba fúlt az ünnep. A háború alatt a hatalom az 1848-as március 15-e mellette a 1939-eset is ünnepelték, ekkor indultak meg a magyar csapatok Kárpátalja visszafoglalására. A Petőfi-szobornál nem hangzottak el beszédek. Elsőként Bajcsy-Zsilinkszky Endre helyezte el koszorúját a megmozdulás fő szervezője a Történelmi Emlékbizottság nevében. Asz elsőt további öt koszorú követte. Miközben zajlott a koszorúzás. a fiatalokból, munkásokból tömeg jelszavakat kezdett skandálni: „Éljen a független, demokratikus, szabad Magyarország!”, „Békét, le a háborúval!”, „Munkát, kenyeret!”, „Földet a parasztoknak!” Ezek valószínűleg nem annyira tetszhettek a jelenlévő hatóságnak, mert a koszorúzás után, a Kossuth szobor felé induló tömeget a rendőrség egy kis víg kardlapozással oszlatta szét.

1948-ban, a századik évfordulón, egy, a szovjetek által megszállt országban ünnepelhettük a szabadság és függetlenség nemzeti ünnepét, az internacionalizmus jegyében. Petőfi és Kossuth képei mellett Sztálin arcmása is ott díszelgett a felvonulók hordozta táblákon, Táncsics Mihály "a magyar munkásmozgalom forradalmi előharcosává" avanzsált az „új márciusi ifjak” pedig a munka ifjú hősei lettek. A Kossuth téri nagygyűlésen Rákos Mátyás mondott beszédet. Balhé nem volt, de kinek lett volna kedve ilyesmihez a szovjet fegyverek árnyékában, az Államvédelmi hatóság árgus szemei előtt?

1957. március 15-e békésen telt el, pedig sokan és sokat vártak tőle. A MUK, a „Márciusban újrakezdjük” jelmondatot hirdető falragaszok alapján sokan várták, hogy az 1956-os októberi forradalom folytatását és persze a hatalom is rákészült. Kapóra jött volna nekik egy újabb balhé, erődemonstrációra és a „szocializmus értékeit” tagadók kiszűrésére. Talán jobb is, hogy az ünnep békésen telt el…

1972. március 15-én 89 embert állítottak elő a hatóságok, 1973-ban már viszont több mint hatszázan voltak a letartóztattok. Ebben az évben már gumibotoztak a Petőfi-szobornál. Ekkortájt merült fel a nagy kérdés:

"Mivel magyarázható az, hogy a nemzeti ünnepekhez kapcsolódó nem hivatalos megmozdulásokon évről évre egyre több fiatal vesz részt. Lehetőség szerint fel kell deríteni, és eljárás alá kell vonni azokat a személyeket, akik az előkészítésben szervező tevékenységet fejtettek ki. A megmozdulásban részt vevő valamennyi személy szerepének tisztázása, felelőssége mértékének megállapítása és a felelősségre vonás formájának kidolgozása a differenciálás elvének megfelelően."

(Laczik Erika - Elhallgatott ünnep a Kádár-rendszerből)

A Kádár-korszak egyik kedves találmánya volt a FIN. A „Forradalmi Ifjúsági Napok” keretében összevonva ünnepelhettük 1848, 1919 és 1945 tavaszát, azaz az 1848-as, márciusi forradalmat ügyesen összemosták 1919. március 21-ével, a Tanácsköztársaság kikiáltásával és 1945. április negyedikével, a felszabadulás, avagy a szovjet megszállás ünnepével.

A FIN-hez egy személyes élménye is fűződik e sorok jegyzőjének.

A hetvenes évek második felében voltam középiskolás. Az egyik évben (1978? 1979? – az emlékezet csalóka ennyi év után), az erzsébeti középiskolától BKV-s különbuszokkal vittek minket ünnepelni. Ha nem csalódok, a Gellérthegyre. Meglehetősen fel voltunk háborodva a dolgon, hogy az ünnepnapon sem maradhattunk otthon, hanem szervezett megemlékezésen kellett részt vennünk. Néhányan morgolódtunk kicsit, de nem lett különösebb ügy belőle. Abból viszont már igen, hogy miután felszálltunk a csuklós buszokra és elindultunk a Soroksári úton a Petőfi-híd felé páran elkezdték énekelni „A párttal, a néppel egy az utunk” kezdetű, nem annyira világslágert. Már akkor se hittem el, hogy ilyesmi csak úgy spontán megtörténhet. Voltak köztünk bőven KISZ-esek, meg kevéssé népszerű Ifjú gárdisták. Azt feltételeztem, hogy ki volt nekik adva jó előre, hogy mit is kell csinálni a buszon.

„Ezen az úton menjetek csak ti” – gondoltam magam és busz ajtajához mentem és megnyomtam a leszállás jelzőt. Nem ellenzékiségből, csak, mert meg akartam lépni az általam felesleges marhaságnak ítélt ünneplés elől.

A sofőr – tán a beléivódott reflexek hatására, tán mert volt humorérzéke – kikanyarodott a következő megállóhoz és kinyitotta az ajtót és simán leszállhattam. Az ajtók záródtak mögöttem és a sofőr elhajtott. Mehettem haza. Másnap meg a suli igazgatójához, hogy elmagyarázzam, mi volt ez a botrány… Nem lett belőle ügy. Simán elhitte - el akarta hinni -, hogy rosszul lettem a buszon, ezért kellett leszállnom. Csak az osztályfőnöknőm tolt le rettenetesen. Na, ennyit voltam ellenzéki annak idején…

1989-ben, a rendszerváltás hajnalán tízezrek ünnepelték az ismét nemzeti ünneppé nyilvánított március 15-ét a Kossuth téren. Beszédet mondott Tamás Gáspár Miklós, Kis János és Orbán Viktor. A tömeg a varsói szerződésből való kilépést követelte. A Szabadság téren, Cserhalmi György a televízió épületének lépcsőjén olvasta fel az ellenzéki szervezetek 12 pontját. A televízió a nemzeté – hangzott az egyik követelés.

Ekkor már nem volt abban a helyzetben a hatalom, hogy fellépjen az ünneplők, a tüntetők ellen. Vagy tán már nem is akartak… Hiszem készültek a rendszerváltásra, a hatalmuk átmentésére.

Forrás: Wikipédia; MNO.hu; HVG.hu; Fazekas Zsuzsa – Tí­z március 15-i ünnepség, amit nem felejtünk el; Demokrata.info; Zoltai Andrea - Koszorúzás, emlékezés a 71 évvel ezelőtti antifasiszta tüntetésre

Kép: Budapest VIII. kerület, Múzeumkert, március 15-i ünnepség a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjéről nézve. A képen jól láthatók a Kádár-kori ünnepségek elmaradhatatlan kellékei, az első sorokban munkásőrök, ifjúgárdisták és rendőrök.

Év: 1976

Fortepan 88675

Orig: Urbán Tamás

 

 

 

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/36177/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?