Lakosságcsere, kis hibával

Cabe

„Ha Csehszlovákia a magyaroktól jövőjének biztonsága érdekében meg akar szabadulni, ami lehet egy nagyon helyes felfogás, akkor csupán a határt kell megfelelően kiigazítani, és nincs szükség arra, hogy embertelenül a lakosok százezreit mozdítsák ki helyükről.”

- szólt a magyar kormány válasza, mikor csehszlovák részről felvetődött a lakosságcsere gondolata.

A nyugati szövetségeseknek semmi kifogása nem volt az 1938-as első bécsi döntés alapján meghúzott határok ellen. A „Nagy Testvér”, a Szovjetunió viszont mereven ellenezte, hogy a háború után is érvényben maradhasson ez a háború elött kötött megállapodás. Mivel mind Magyarország, mind Csehszlovákia – Jaltának „hála” - szovjet érdekszférának minősült, Európa „boldogabb” felén nem sokat törődtek azzal, mi lesz középeurópai népek, kisebbségek sorsa.

Mint ahogy azzal se sokat foglalkoztak, hogy Eduard Benes,  a dekrétumairól elhíresült – vagy inkább hírhedtté vált – politikus már a háború alatt azért lobbizott Londonban, hogy a háború után majd nemzeti alapon vakarhassa össze a szétesett Csehszlovákiát.

A háborúnak vége volt. Csehszlovákia a szövetségesek szemében Németország áldozatának számított, Magyarország pedig legyőzött, ellenséges országnak, „Hitler utolsó csatlósának”, , a magyarok pedig „bűnös nemzetnek”. E helyzetben nagyjából annyi esélye volt Gyöngyösi János külügyminiszter felvetésének, miszerint Magyarország szívesen fogadja vissza - a területekkel együtt –a magyarokat, mint kövér levelibékának az éhes gólyával szemben.

A két tárgyaló fél természetesen nem tudott megegyezni, a csehszlovákok ragaszkodtak a lakosságcseréhez, a magyar fél pedig a háború előtt kötött egyezményekhez. A magyarok levélben értesítették Angliát, az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót a tárgyalások sikertelenségéről. A szovjet fél válaszra sem méltatta őket, a nyugatiak pedig azt felelték, bármiben is állapodnak meg a felek, ők azt el fogják fogadni. De a határrevíziót – a derék Benes fáradhatatlan munkájának hála – ők se vették volna valami szívesen.

A magyar tárgyalóküldöttség javaslatai sorra süket fülekre találtak, a csehszlovákok konokul ragaszkodtak a lakosságcsere gondolatához. Így született meg a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény, 1946. február 27-én.

Dél-Szlovákia földje, ahová le akarunk telepíteni benneteket, ragyogó, bőven termő, zsíros földű síkság… Az a föld csak a szlovák ember dolgos kezére vár, aki szeretettel művelné meg. Rátok vár! Hív benneteket! Gyertek! Jelenjen meg a ti arcotokon is annak az embernek a nyugalma, aki büszkén áll a saját földjén. Sorakozzatok fel a jó, nyugodt szlovák parasztok sorába!

(Részlet a Sloboda című magyarországi szlovák lap felhívásából)

Félreértés ne essék, a reklámban szereplő Dél-Szlovákia a magyar Felvidéket jelentette…

A lakosságcsere - a megállapodás szerint - egy az egyhez arányban történt volna, azaz ugyanannyi felvidéki magyart költöztettek volna át Magyarországra, ahány szlovák települt át az új országba. És mindenki vihette volna minden ingóságát…

De az gyorsan kiderült, hogy ez azért nem egészen így van.

Mikor 1947. április 27-én megkezdte a nem „reszlovakizálódott” magyar nemzetiségűek deportálását, érdekes módon a jobb anyagi helyzetben lévő családok kerültek először vonatra – természetesen a szegényebbek sem „úszták meg”, csak tőlük nem volt annyira sürgős szabadulni. Mert mit lehetett elvenni a nincstelenektől?

Ráadásul az egyezmény cikkelyei között szerepelt olyan is, hogy a „nagy háborús bűnösöket” és „kis háborús bűnösöket” egyoldalúan is áttelepítheti a csehszlovák fél. Abban az időnem meg könnyen ment, hogy valakire ráhúzzák, hogy háborús bűnös - a rossznyelvek szerint elég volt, ha valaki integetett a magyar honvédek kassai bevonulásán, és máris háborús bűnösnek tekintették.

Meg azok a fránya ingóságok… A deportáltak persze amúgy sem lettek volna képesek mindenüket magukkal vinni, de azért azt érdemes átvizsgálni, mit lopnának ki az országból ezek a gyanús elemek… Vladimir Clementis külügyi államtitkár végül mindközönségesen kijelentette, hogy a kitelepítendő magyarok mégsem vihetik magukkal ingóságaikat.

Még az járt jól, aki Magyarország felé vehette az irányt. Sok felvidéki magyar családot ugyanis az elnéptelenedett Szudéta-vidékre – innen már áttoloncolták a németeket Németországba, ha nem menekültek maguktól – „költöztettek” át. Itt lehetőségük volt az újdonsült cseh „telepeseknél” cselédként, esetleg kényszermunkában robotolniuk.

Szép, igazságos ügy volt ez. A magyarországi szlovákok körében a nacionalista szervezetk kampányoltak, hogy minél többen települjenek át – vagyonukkal együtt -, míg odaátról „eszed, nem eszed, ez van” alapon rakták fel az embereket a vonatra, legtöbbször annyi motyóval, amit a kezében el tudott vinni.

Az már csak hab a tortán, hogy a határ túloldalán kicsit sem ragaszkodtak az „egy az egyhez” arány betartásához, míg itthonról 60000 szlovák jelezte, hogy menne, addig odaátról 76000 magyart küldtek át. És nagyon nagy szerencséje volt annak a családnak, mely egy áttelepült szlovák család helyén kezdhette meg új életét…

 

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Adatbank.sk;

Kép: Foruminst.sk 

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/34872/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?