A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja

Cabe

Meg vagyon írva a Bibliában: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél”. De mi a nyavalyát tegyen a gyarló ember, ha az áldozatokra emlékezik és a múlt bűnei, bűnösei jutnak az eszébe?

„Szovjetunió - 20 millió halott,

Kína - 65 millió halott,

Vietnam - 1 millió halott,

Észak-Korea - 2 millió halott,

Kambodzsa - 2 millió halott

Kelet-Európa - 1 millió halott

Latin-Amerika - 150 000 halott,

Afrika - 1,7 millió halott,

Afganisztán - 1,5 millió halott,

A nemzetközi kommunista mozgalom és hatalmon nem lévő kommunista pártok áldozatainak száma - körülbelül tízezer halott.

Ez összesen megközelíti a százmillió halottat.”

(A kommunizmus fekete könyve – szerk.: Stéphane Courtois)

Hány másodperc kellett a fenti pár sor elolvasáshoz?

És tudatosult?

100 millió halott – egy felfoghatatlanul nagy szám.

És a fenti, komor felsorolásban nincsenek megbenne a „megalázottak és megszomorítottak”, a megnyomorított emberek és a tönkretett életek. Mert azokból is volt elég…

Amióta ember az ember, irtotta a saját fajtáját, ilyen-olyan mocskos, ordas eszmék nevében. Ideológiák, szemétdombra való elvakult elképzelések nevében. Mert az ember már csak ilyen – mondhatnánk.

De ne mondjuk.

Nem hiszem, hogy ilyen lenne. Vannak őrültek, vannak a bűnözők, akik akár a legszebb gondolatot is képesek megcsúfolni a gaztetteikkel. És ez még könnyebb, ha az a gondolat nem is olyan szép…

De ki akar a gyilkosokról beszélni? Azokat csak megbüntetni kell.

Néha sikerül is. Néha meg nem.

És az áldozatok?

Százmillió – olyan szám ez, ami túl nagy ahhoz, hogy felfogjuk. Megmagyarázhatatlan és érthetetlen. Egyetlen ember halála is túl sok, egyetlen elveszett élet is felmérhetetlen kár. Mert nem pótolható.

És az itt maradtak?

Akik „megúszták” pár év börtönnel? Akiket megkínoztak, megaláztak?

És azok, akik börtönben sosem jártak, csak szerencsétlenségükre egy olyan országban születtek és kényszerültek élni, ahol a vörös csillag fényeskedett?

Mert ők is áldozatok. Még ha nem is tudják. Mert életükön letörölhetetlen foltot hagyott az a néhány, több, kevesebb év, amit az „eszme” rabságában töltöttek. Mert nehéz az átmosott agyba vert baromságoktól megszabadulni.

Mert mondjuk ki nyíltan a kommunizmus, mint eszme, egy baromság. Akik verklizték, azok pedig vagy bűnözők, vagy kötöznivaló bolondok. A legjobb esetben is csak megtévesztett, átvert, naiv szerencsétlenek. Ez utóbbiak talán maguk is áldozatok.

Áldozatai egy olyan mételynek, amely kitörölhetetlen és elfelejthetetlen nyomot hagyott a történelemben. Az életünkben.

Feleim, tudtátok, hogy akik meghaltak, mind emberek voltak? Emberek, mint te, vagy én. Voltak álmaik, szerettek. És féltek.

Mert biztosan fél az embere a halála előtt.

És féltek azok is, akik életben maradtak.

Gyermek- és ifjúkoromat egy olyan országban töltöttem, ahol nem volt szabad beszélni róluk. Az áldozatokról. Akikre ma emlékezünk.

„Az Országgyűlés 2000. június 16-án hatályba lépett határozatával minden év február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává nyilvánította. 1947-ben ezen a napon Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták, majd a Szovjetunióba hurcolták.”

 (Kommunizmusaldozatai.kormany.hu)

Kép: A felirat a mátészalkai Lenin szobron díszelgett 1981. augusztus 26.-án. Ítélt a nép: a rendszert, amelynek áldozatai vannak, el lehet dobni. (Betekinto.hu)

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/34456/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?