Cseberből vederbe – karlócai béke

Cabe

1699. január 26-án egy szép, haladó elgondolást alapoztak meg, mely később hagyománnyá is vált: Rólunk döntöttek, de nélkülünk. A Habsburg birodalom békét kötött a törökökkel.

Mi kétségkívül jól jártunk, mert végre – 150 éves „vendégeskedés” után – kitakarodott Magyarországról a török. De sebaj! Jött helyette a német, az osztrák! Nehogy már előfordulhasson az a csoda, hogy Magyarország öt percig nincs megszállva, hogy nem valamely idegen, külhoni hatalom mondja meg a tutit azoknak a… magyaroknak! Az 1681-es soproni országgyűlés ugyan törvénnyel kötelezte Lipót királyt, hogy ne tehessen ilyet, de mikor számítottak valamennyit is a magyar törvények egy német-római császár számára?

A régi ügy, az osztrák-török torzsalkodás – amelyben mi is fontosak voltunk, hiszen mi biztosítottuk a háborúhoz a legfontosabbat, a nélkülözhetetlen hadműveleti területet – ezúttal 1683-ban kezdődött újra. Kara Musztafa nagyvezír bedőlt a szlogennek, miszerint: „Merjünk nagyot álmodni!”. Ő mert. Csapataival megostromolta Bécset és ezt valamiért – ki érti miért? -, az osztrákok a szívükre vették. Úgy vélték, hogy mégse járja, hogy mindenféle kontyos, turbános népség a császárváros kapui előtt randalírozzon, hát ők is álmodtak egy nagyot. Csak nekik bejött…

Nem ment valami gyorsan, de bejött. Mondjuk a derék Napkirály, a kiváló XIV. Lajos is tehetett róla, hogy a háború ennyire elhúzódott, ugyanis az első adandó alkalommal hátba támadta az osztrákokat. Nem annyira hiányzott neki egy ilyen erősödő hatalom a szomszédjába… Ezután a „sógorok” egy darabig kétfrontos háborút kényszerültek vívni. De a török ellen bőven akadt segítség a Szent Liga országaiból és XI. Ince pápának még azt is sikerült elérnie - az 1684-es regensburgi fegyverszüneti egyezményben rögzítették is -, hogy a franciák húsz évig nem támadnak a törökkel hadakozó osztrákokra.

A háború tizenhat éve alatt szép komótosan sikerült kiszorítaniuk a törököket az általuk oly sokra becsült magyarországi vilajetekből. Sorra foglalták el, vették vissza a Szent Liga csapatai a magyarországi várakat, verték meg a török seregeket. Budát először 1684-ben kísérelték meg bevenni. Akkor még nem sikerült,

1686-ban már igen. Az ostrom ideje alatt, merész akciójával hírnevet szerzett egy fiatalember, Bottyán János. Később, egy másik nézeteltérés során, melyet Rákóczi szabadságharcként ismer a történelem - mikor azt vitattuk, hogy mégse annyira jó nekünk ez az új, osztrák uralom -, már generálisként működött, a labancok igen nagy bánatára.

1697-ben még volt a töröknek egy utolsó, nagy fellángolása, az ifjú II. Musztafa szultán, hatalmas sereggel kísérelte meg visszaszerezni az Oszmán Birodalom hajdani dicsőségét. Azonban Savoyai Jenő rajtuk ütött, mikor a Zentánál próbáltak átkelni a Tiszán. A fényes tekintetű szultán kénytelen volt végignézni, amint a „kutya” keresztények ledarálják az igaz hit harcosait. Még a nagyvezíre is odaveszett a csatában… A zentai ütközet végleg bebizonyította – amit aztán majd két évvel később írásba is foglaltak -, a muszlimok terjeszkedésének vége, a török birodalom napja leáldozott.

A Karlócán 1699. január 26-án megkötött béke jelentőségét nem csak az adta – bár számunkra kétségkívül ez volt a legfontosabb -, hogy a törökök elismerték benne, hogy Magyarország – beleértve Erdély teljes területét – már nem tartozik a fennhatóságuk alá. A Temesköz török kézen maradt, de itt is – Temesvár kivételével - le kellett rombolniuk a várakat. Az igazán nagy szám azvolt, hogy a fényes török Porta először mondott le olyan területekről, ahol valaha a félhold ragyogott. Ez nem csupán világpolitikai, de vallási jelentőségű esemény is volt, a szultán a katonai vereségek hatására rákényszerült, hogy figyelmen kívül hagyja a mohamedán vallás előírását: az a terület, ahol egyszer a próféta neve elhangzott az igazhitűek pénteki imájában, nem kerülhet többé „gyaurok” kezére.

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Tóth István György – Karéócai béke, 1699; Tarján M. Tamás – Karlócai béke;

Kép: Benczúr Gyula (1844-1920): Budavár visszavétele,1896, olaj, vászon, 356x705 cm. A lovon Lotaringiai Károly herceg, az előtérben sebesült karral, karddal a kezében Petneházy Dávid hajdúkapitány. Forr. MEK

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/33433/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?