Nagyenyed véres tele

Cabe

1849. január 8. éjjelén Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével a románok lerohanták Nagyenyedet. Ekkor kezdődött a vérengzés, folytatódott másnap, de szörnyűségek csúcspontja csak január 10-én jött el. A támadók alapos emberek voltak…

Amint Magyarország kinyilvánította függetlenségét, miután a kolozsvári országgyűlésen, 1848-ban kimondták Erdély unióját Magyarországgal, az osztrákok rögtön barátsággal fordultak az addig semmibe vett románok felé. Azt a román követelést elutasították ugyan, hogy a belső határokat az etnikai jellemzők alapján húzzák meg. Támogatták viszont az erdélyi román közigazgatási szervezetek létrejöttét, mert ezzel is alá tehettek a magyar forradalomnak. A román és a szász nemzetőrség felfegyverzéséhez is hozzájárultak.

Ezt azért talán nem kellett volna… Bár utólag feltűnően könnyű bölcselkedni.

Karl von Urban, a naszódi határőrezred parancsnoka és Puchner Antal főhadparancsnok segítségével olyan tempóban zajlott a románok felfegyverzése, - amelynek nem is titkolt célja volt a magyarok megfélemlítése -, hogy a második balázsfalvi román nemzeti gyűlésen sokan már fegyveresen jelentek meg. De arra senki sem gondolt, az senki sem tételezte fel, hogy a román nemzeti hős Avram Iancu dicső vezetése alatt szabályos irtóhadjáratba kezdenek a magyarok ellen.

Az első jelentősebb atrocitás Kisenyeden került sor, 1848. október 14-én. Említésre méltó, hogy ezt a települést abban az időben annyira biztonságosnak vélték a környékbeli magyarok, hogy idehúzódtak menedéket keresve. A románok szabályos ostromgyűrűt vontak a falu köré és több napi harc után végül a védők letették a fegyvert. Mint kiderült, ennél nagyobbat nem is hibázhattak volna, a románok 140 embert mészároltak le. Válogatás nélkül, gyermeket, nőket, férfiakat.

Nagyenyeden persze nem történt semmi ilyesmi. Legalábbis Axente Sever jelentése szerint… Mindjárt át is adnám a szót a dáko-román kontinuitásról és Nagy-Romániáról vizionáló „érdemes” pópának:

Esti nyolcz óra tájban (1848. január 8-án) egyik szolgálattevő emberem Enyed irányában tüzet látott, Skálka Simon tribunt százötven vadászsszal Enyedre küldtem, hogy a tűz okáról nekem biztos hirt hozzon s egyuttal alármot verettem.

Skálka jelentette, hogy a Torda felől Enyedre menekült emberek a házakból s a kertek mögül embereimre lőttek, a kik aztán őket üldözőbe vévén, egy szalmakazalnak s három kunyhónak tüzet adtak. Visszaküldtem Skalkát a városba, hogy minden fölhasználásával a tüzet oltsa s bűnösöket fogja el. Egyúttal Lossenaut is, a ki csapatával Bocsárdon volt, értesítettem s katonasegítséget kértem a veszély elháritására. Az ezredes ur azt felelte, hogy egy katonát sem adhat, hogy maradjak Csombordon. Éjfél táján Nagy-Enyed minden oldaláról lángban állott s tribunjaim értesítettek, hogy ők nem képesek a borzasztó elemet megfékezni.

Vagyis, ők csak tüzet oltani érkeztek és „bűnösöket” elfogni, „veszélyt elhárítani”. Nagyenyeden tulajdonképpen nem történt semmi, de ha esetleg valami mégis, arról csak a magyarok tehetnek.

Viskóczi Hen­rik mi­no­ri­ta házfőnök a rendházból a Prodan prefektushoz sietett, hogy, ha már megígérte, védje is meg a várost. Túl sok eredménnyel nem járhatott, akciója „sikeréről” mi sem árulkodik jobban, hogy hazament őt is támadás érte:

Ma­gam valék első ál­do­za­ta a gyil­ko­sok­nak, kik is fe­je­men öt ha­lá­los se­bet ejt­vén, két uj­ja­mat le­vág­va és két szu­rony­szú­rás­sal az ol­da­la­mat majd ha­lá­lo­san ki­lyu­kaszt­va, fél­hol­tan a föld­re hir­te­len le­te­rí­tet­tek, és min­den ru­há­tól levetkőztetve, hét lö­vés­sel idvezlettek.

Szilágyi Farkas, református lekész, aki gyermekként élte meg a támadást így emlékezett vissza a történtekre:

Amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott.

De nem kímélték a középületeket, templomokat sem. Épp úgy felégették az erdélyi református egyház püspöki levéltárát, mint a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt.

A történelmi hagyományok szerint menedéket nyújtó templomok semmit sem értek. Semmi sem volt szent, semmi sem elég drága, hogy ne pusztuljon, semmi és senki nem érdemelt irgalmat. Nemeš Ioan tri­bun lóháton tört be a templomba, úgy üldözte ki onnan a védelmet keresőket. Odakint aztán halomra ölték a szerencsétleneket…

Állítólag a tobzódás, vérengzés olyan lármával járt, hogy elhallatszott a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalváig.

A borzalmak egészen 11-én estig tartottak, mikor végre megérkeztek Kolozsvárról és Tordáról a felmentő csapatok, melyek addig Kolozsvár védelmére hivatkozva, a segélykérések ellenére, sorsára hagyták Nagyenyedet…

Egyes források szerint 800-ra, mások 1000-re teszik az áldozatok.

A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt gödörbe temették, ahol a megkopott emléktábla áll. Római számok jelzik rajta a szomorú dátumot…

De akadnak más táblák is…

Van egy hely a határon túl. Valaha Asszonyfalvának, Frauendorfnak hívták. Ma a dicső népvezér, Axente Sever nevét viseli…

Forrás: Huszadikszazad.hu; Lóczy István – Axente, Sever; Csávossy György: Nagyenyedi mementó; Magyarforum.hu; Erdely.ma; Muvelodes.ro; Wikipédia;

Kép: A nagyenyedi emléktábla

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/33011/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?