Castro Magyarországon

Holtakról jót vagy semmit – tartja a régi mondás és ez, hogy stílusos legyek, antagonisztikus ellentétben áll, azzal, hogy egy kommunista diktátorról általában nehéz túl sok jót összehozni.

Castro sem kivétel, a politikáját és annak eredményét mindenki ismeri, aki hallott, olvasott Kubáról. A Commandante a régi szép bolsevik hagyományok megtartásával, az ideológiai célok elérése érdekében hazavágta az országot annak rendje és módja szerint. Talán, majd most…

Kevesen emlékeznek rá, hogy a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, bár testvéri szocialista országnak számított, nem voltak a legfényesebbek a magyar-kubai kapcsolatok. Ugyanis a kubai vezetés 1956-ot forradalomnak tartotta. Raúl Roa, a kubai külügyminiszter egy, a magyar forradalomról szóló írásában „szovjet becstelenségről és pusztításról” beszél.

Ilyen, nem igazán kedvező előjelek után került sor Fidel Castro 1972-es magyarországi látogatására. Hazánkat megelőzően Bulgáriában és Romániában járt az európai szocialista országokban tett körútja során. A szlogen természetesen ezúttal is a megbonthatatlan barátság megerősítése volt, de rossz nyelvek már akkor is rebesgették, hogy a Commandante valójában kalapozó körúton van. A cukor világpiaci árának mélyrepülése alaposan megrengette a nem valami stabil lábakon álló kubai gazdaságot, jól jött, kellett egy kis „elvtársi segítség”.

Hogy a tárgyalások milyen eredménnyel zárultak, az mindenki számára világos lehet, hiszen Kuba nem sokkal később belépett a a szocialista országokat tömörítő KGST-be. Ezután már nálunk is lehetett kubai narancsot kapni, amit e sorok érdemtelen jegyzője kifejezetten kedvelt kölyök korában. De töredelmesen be kell vallanom, még Castróval is rokonszenveztem. Mint tízéves srác, nem voltam ott a tiszteletére kivezényelt tömegben, de ha ott lettem volna, biztos én is integetek.

Ez az úriember – ha szabad így neveznem egy igazi elvtársat – messze kilógott a szocialista tábor egykaptafára szabott vezetőinek sorából. A szakálla, a szivarja, a folyton viselt olajzöld katonai szerelése abszolút megfelelt az akkori „lázadó” ifjúság divatjának, és mint ilyen, rögtön rokonszenvet is szült. Arról már nem is beszélve, hogy eleget hallottuk a suliban, hogy mekkora hős, alig néhányad magával rohamozta meg a Moncada laktanyát, satöbbi.

Arról persze nem tudtunk akkoriban – mi a bánatról tudtunk mi? -, hogy valójában mi folyt azelőtt és akkor Kubában. Igazából csak annyit tudtunk róla, hogy az az egyetlen déltengeri sziget, ahová magyar halandónak reális esélye van eljutni, a többi helyről csak álmodozhattunk.

Az „elvtársak” nyilván többet tudtak róla, ezért is kerülgette a rezgőfrász az egész bandát. Mert ugye mégiscsak egy testvéri elvtárs, meg jóban kell lenni vele, de… A pali nem normális. Állítólag megesett, hogy felrúgva a protokollt, csak úgy begázolt egy búzatáblába, mikor a mezőgazdaság bemutatása volt műsoron, meg mindenáron helyet akart cserélni a sofőrrel, hogy maga vezethesse az őt szállító gépkocsit.

Bölcs vezetőnk, Kádár János adta meg az iránymutatást – akkoriban nem is igen volt más irány, mint amit ő mutatott – a kedvében kell járni, de nem kell túlzásba vinni. Azt tudták, hogy protokollal nehéz dolguk lesz, a Commandante latinos lazasággal, akár két-három napot is képes késni valahonnan, de arra semmiképp sem számíthattak, ami már az érkezésekor a reptéren bekövetkezett.

Castro simán otthagyta a tiszteletére kivonult fogadóbizottságot, széttolta a díszőrségbe felsorakozott katonákat és odament az üdvözlésére kijött kubaiak csoportjához beszélgetni kicsit. A katonákat persze később alaposan lehordták, hogy miért nem állták udvariasan, de határozottan az útját. Az persze egyik akkori potentátnak sem jutott eszébe, hogy ezt ő is megtehette volna…

És ebben a stílusban folytatódott tovább az egész elvtársi találkozó. Később kiderült, hogy Castro nagyon meg volt elégedve. A magyarokat, Magyarországot sokkal rokonszenvesebbnek találta, mint Ceausescu Romániáját. A Balatonért meg valósággal rajongott. Máig mesélnek állítólagos kalandjairól, hogy a Balatonnál, megunva a hivatalos protokollt, egy kölcsönvett Pannónia motorral átszökött Balatonkenesére, hogy a szivarjának a nyoma még mai látszik a Zánka vízibusz egyik helyiségének szőnyegpadlóján, amit akkor égetett ki, mikor együtt hajókázott Kádár Jánossal.

A látogatás - az akkori idők szokása szerint – természetesen eredményes volt. A „testvéri, baráti” kapcsolat erősödött és meg is maradt – hol ilyen, hol olyan intenzitással - egészen a rendszerváltásig. Mert azt már nem vette be az öreg diktátor gyomra.

A kommunizmus egyik utolsó élharcosától búcsúzhattunk személyében. Mit lehet ilyenkor mondani? Béke poraira.

1
http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/32141/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 1 db hozzászólás érkezett!
kaktuszka 2016-11-28 23:41:56
"Holtakról jót vagy semmit – tartja a régi mondás és ez, hogy stílusos legyek, antagonisztikus ellentétben áll, azzal, hogy egy kommunista diktátorról általában nehéz túl sok jót összehozni."

Látod, látod. Majdnem sikerült levezetned logikailag, hogy miért NEM ÍGY VAN EZ A MONDÁS! Hisz egy halottról is lehet csúnya dolgokat mondani, ha ő valóban gonosz volt. Tehát a mondás helyesen, hogy halottról igazat vagy semmit. Régiesen mondva: halottról JÓL vagy semmit.
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?