Egy gyászos örömünnep

Cabe

1849. november 20-án, délben, nyoma sem volt a várt örömünnepnek. Nem volt jelen Széchenyi István, a megálmodó, nem volt ott William Tierney Clark, a tervező, Clark Ádám az építésvezető, de Sina György, a legbőkezűbb  adományozó és a finanszírozás szervezője sem.

Nem szólt zene, nem hangzottak el beszédek, nem helyeztek el emléktáblát, pedig szokás volt akkoriban, az uralkodó és az átadók nevével. Elsőként Julius Jacob von Haynau, a teljhatalmú osztrák katonai és polgári főparancsnok és Karl von Geringer, a magyarországi polgári ügyekért felelős biztos, kelt át a hídon.

A volt 48-as huszár, Waltherr Imre naplója tanúskodik arról, hogy az előkelőségeket, Haynaut és Geringert (akit mellesleg a köznép Geringsternek, a „legcsekélyebbnek” gúnyolt) a pesti tömeg némán fogadta. Buda városának polgárai viszont hangos ovációval fejezték ki „hálaérzelmeiket” a kicsit sem népszerű páros iránt. Azon hadsereg képviselője iránt, amely mindent megtett, hogy a híd ne épüljön fel, mi több, megkísérelte a félig kész híd felrobbantását. A bécsi udvar képviselője iránt, amely ott gáncsolta a vállalkozást, ahol csak tudta.

Haynau csak néhány hete végeztette ki az aradi tizenhármakat, az első felelős magyar miniszterelnököt. És hányan estek még neki áldozatul… Kétlem, hogy akkoriban akadt nála népszerűtlenebb ember magyar földön. Tán csak főnöke, a fenséges császár.

Annyira nem volt ez ünnep, hogy a budai hídfőn november 21. olvasható az átadás dátumaként, ami csak a hídvám szedésének kezdete volt valójában. Mert másnaptól a gyalogosok 1 krajcárt, a teherrel közlekedő gyalogosok 2 krajcárt, tehenet kísérők 3, kis szekérrel közlekedők 5, nagy szekérrel közlekedők 10 krajcárt fizettek, egészen 1870-ig, mikor a magyar kormány megváltotta Sina fiától és örökösétől a hídvám szedésének jogát, melyet az eredetileg 87 évre kapott meg.

Haynau kedvére parádézhatott és a legnagyobb magyar sosem ment át a Lánchídon. Készen még csak nem is látta soha, ő már Döblingben volt ekkor, ahonnan nem is tért haza többé. Igaz, még 1848-ban, 11 éves Béla fiával átkapaszkodott a már kifeszített láncokon Budára… Az egy szép nyári nap lehetett, nem szomorú novemberi, mint a hivatalos átadásé.

Törődött is a bresciai hiéna – ezt a kedves „becenevet” még Itáliában szerezte Haynau, az ottani vérengzései után – a nemzet érzelmeivel. Hiszen ez „csak” magyarok…

De híd, a mi hidunk állt. És áll még ma is, bár a II világháborúban már egyszer megnézte a Duna fenekét. 1945. január 18-án felrobbantották, de 1949. november 20-án az eredeti átadás századik évfordulóján már újjáépítve adták át ismét. Legyek rosszmájú? Az akkori „Haynauk” valamelyike…

És eltűnt már Haynau, Gerő, a „hídverő”, meg a többi is. A híd viszont még áll.

Forrás: Wikipédia; Tenyleg.com;

Kép: A Lánchíd 1899-ben ötvenedik születésnapján (Oszk.hu)

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/31848/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?