Kézdivásárhely, 1940. szeptember 13.

Cabe

1940. augusztus 30. megszületett másodi bécsi döntés következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz. Az előre meghatározott menetrend szerint, a román hadseregnek szeptember 5. és 13. között elhagynia a régi-új magyar területeket. A magyar csapatok hasonló ütemben vonultak be Székelyföldre.  

A régi Háromszék megye földjét a nagyváradi magyar-román vegyes bizottság által megadott terv szerint az utolsó napon, 13-án kellett elérniük a magyar honvédeknek. Ezen belül is, Kézdivásárhely volt az utolsó felszabaduló magyar város.

A kis kereskedőváros lakossága már szeptember elsejétől készült a visszatérésre. Vasárnap volt, sz emberek misére gyűltek össze a templomokban. És minden felekezet minden templomában felzúgott a huszonkét éve tiltott magyar imádság: a Himnusz.

Nemzeti színű szalagokat tűztek a ruhájukra az emberek és hány házon megjelent a magyar zászló. Néhány fiatalnak arra is volt kedve és jutott ideje, hogy a román országzászló oszlopát pár fejszecsapással kidöntse, úgy ahogy az erdőben vágják a fát. Gyorsan és alaposan. Az sem lehetett a véletlen műve, hogy itt-ott elégett néhány román zászló…

Az éjszaka folyamán viszont román csapatok érkeztek a városba. Érthető okokból nehezményezték a kissé elkapkodott, túl korai ünneplést. Ahol ilyet láttak, ott bevonatták a magyar zászlókat. A későbbiekben folyamatosan román járőrök cirkáltak az utcákon és történt néhány letartóztatás is, de komolyabb atrocitások nem voltak. A felek gondosan ügyeltek arra, hogy betartsák az egyezmény minden betűjét. Azt, hogy közben magában ki-ki mit gondolt, hogy vélekedett és hová kívánta a másikat, csak Jóisten tudta.

Szeptember nyolcadikán még a város főterén tették le az esküt, az új román királyra. Hogy, hogy nem, újra állt az bizonyos oszlop, amit a magyar legények olyan gyorsan kidöntöttek. A lemondott Károly király helyett fia, I. Mihály került a trónra.

Aztán végre, szeptember tizenkettedikén, bár még lett volna egy napjuk a városban, mégis, udvariasan távoztak a román katonák. Lehet némelyikük káromkodott kicsit, vagy a magyarokat szidta, de ennél komolyabban nem fejezték ki neheztelésüket.

És szeptember tizenharmadikán?

Az biztos, hogy azóta se Kézdivásárhelyen, se környező falvakban nem tartja a tizenhármast szerencsétlen számnak egyetlen székely ember sem. Már kora reggel elkezdődött a készülődés, sorra jöttek a környékbeli falvak lakosai, díszruhában, székely népviseltben.

És a tömeg, mindenfelé emberek.  Egyesek még a háztetőkre is felmásztak, csak, hogy jobban láthassák a nevezetes eseményt, hogy legyen mit mesélni az unokáknak.

A Kanta utca bejáratánál díszkaput állítottak, arról várták a magyar honvédeket. A dísztribünnel szemben ott álltak az I. világháború veteránjai, mellükön a a hazáért hullatott vérrel kiérdemelt kitűntetéseikkel.

És végre, délelőtt fél tízkor begördült az első honvédségi gépjármű.

Harangzúgás, zene, örömujjongás és virágeső. És persze, ölelések, csókok. A szép leányok alaposan kitettek magukért.

Kézdivásárhely visszatért!

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/30216/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?