1686. Buda vára visszatér

Cabe

1541. augusztus 29. szomorú nap a magyar történelemben. A török – szinte kardcsapás nélkül, a történetet mindnyájan ismerhetjük az Egri csillagokból – bevette Buda várát. Napra pontosan a mohácsi csatavesztés 15. évfordulóján, mintha csak meg akarták volna ünnepelni a jubileumot.

Minden igaz magyarnak fájt fényes Buda várának elveszítése, a török megszállás, a három részre szakadt ország állandó békétlensége, az újra és újra fellángoló háború. Történelmi léptékkel nem is kellett sokat várni, hogy a magyar királyok székhelye újra magyar kézen legyen. Mindössze 145 évet és négy napot. Ez, ha megfelelő távlatból nézzük, a mából vissza tekintve, nem is olyan sok idő. De hányan születhettek és halhattak meg, hány nemzedék, hány ember élhette le életét Budán, török alattvalóként? Jobb ebbe bele sem gondolni…

Történtek ugyan kísérletek korábban is Buda visszavételére, többször is. A győzedelmes ostromot megelőzőn, legutóbb 1684-ben. Hiszen Buda mindig több volt, mint egy város, több, mint egy stratégiailag fontos erősség az országban. És az európai hatalmak a 17. század végére végre belátták, az Oszmán Birodalom célja egész Európa meghódítása, hogy minden vár fokán lófarkas boncsok lengedezzék és minden városban minaretekből hirdessék a müezzinek, nincs más Isten Allahon kívül.

1684. március 5-én állt össze a XI. Ince pápa kezdeményezte Szent Liga, a törökellenes szövetség, melyhez kezdetben a pápai hatalmon kívül, a Habsburg Birodalom, Lengyelország és Velence tartozott. A frontállamok, melyeknek így vagy úgy, de meggyűlt már a baja a törökkel. Akik már beláthatták, hogy a hatalmas keleti muszlim birodalommal szemben egymaguk semmire sem mennek. De szövetségbe tömörülve…

Ehhez a szövetséghez csatlakozott még Oroszország, Bajorország, a szász és a brandenburgi választófejedelemség. A XI. Ince pápa, aki vélhetően mély felelősséget érzett a keresztény Európa ügyéért, ügyes diplomáciai lépésekkel még azt is elérte, hogy bár XIV. Lajos, a Napkirály Franciaországa nem csatlakozott a Ligához, de ígéretet tett arra, és a regensburgi szerződésbe rögzítette is azt, hogy 20 évig nem támadja meg a Habsburgokat. Erre a biztosítékra mindenképpen szükség volt ahhoz, hogy a Szent Liga államai teljes erejükkel a török ellen fordulhassanak, ne kelljen hátbatámadástól tartaniuk.

A szerződések megkötettek, Európa készen állt. És mi? Mi, magyarok? Akiknek a földjén már majd százötven esztendeje szinte folyamatosan dúlt a háború, még a „békésnek” nevezett időszakokban is napirenden voltak a végvári harcok, lesvetések, saját szakállra történő csatározások?

A nemzet kivérzett. Egész vidékek néptelenedtek el a szüntelen küzdelmekbe. Sok helyütt szinte mindenki valamely rablóportya áldozatául esett, vagy elmenekültek. Ki tudja merre, biztosabb vidékekre, nehezen megközelíthető rejtekekbe.

A Magyar Királyság formálisan nem is lehetett a Szent Liga tagja, hiszen gyakorlatilag csak egy név volt akkoriban. És a derék Habsburgok a töröktől visszavett magyar területeket nem felszabadított, hanem meghódított tartományokként kezelték. Vajon honnan ismerős ez? Mintha a XX. században valami egészen hasonló zajlott volna le.

De a magyarok nélkül Magyarországon mégsem lehetett háborúzni. Az 1686-os ostromba is természetesen részt vettek. Európa szinte valamennyi nemzete képviseltette magát a V. Károly lotaringiai herceg és II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem vezette sok nyelvű seregben.

Bizonyos Bottyán János huszárkapitány neve itt lett ismertté először ország-világ számára, huszáros hadicsínye nyomán. Június 21.-én – más források szerint 24.-én – történt, hogy az ostrom veszedelmeit vállalni nem kívánó budai török előkelőségeket, menekültek volna. Le, dél felé, le Dunán. Természetesen asszonyaik és nem utolsó sorban, teljes vagyonuk társaságban. A csepeli révnél további utasok akartak csatlakozni a menekülőkhöz, a környékbeli területeken szolgáló török tisztek családjai, szintén kincseikkel. És itt ütöttek rajtuk a magyarok…

Úgy, amint azt később, a Rákóczi szabadságharc idején az osztrákok is alaposan tapasztalhatták. Gyors, váratlan hadmozdulattal, odaütni, ahol az ellennek a legjobban fáj.

De ez csak egy epizódja volt Budavár ostromának, még csak nem is a legjelentősebb. De az ügyes hadi tettel a magyarok tekintélyt vívtak ki a seregben, és persze irigyeket is szereztek, a jókora zsákmány okán. De többé nem tekinthetett rájuk úgy senki, mint haszontalan, gyenge segédcsapatokra.

És nem ő volt az egyetlen magyar tiszt, aki a seregben harcolt. Mindenképpen meg kell még említeni Bercsényi Miklóst – hopp, csak nem még egy kuruc generális? – Batthyány Ádámot – mintha ez a családi név egy másik szabadságharc során is felbukkanna később -, Petneházy Dávidot, Pálffy Jánost – aki bizony a szabadságharc idején a labancok sorait erősítette, majd 1741-től Magyarország nádora lett -, és természetesen Koháry István sem maradhat ki a sorból, a visszavett Buda első parancsnoka.

Ennél az ostromnál fordult a kocka. Az addigi évtizedes rend dőlt meg, hogy csekély magyar, vagy szövetséges keresztény sereg volt kénytelen szembeszállni a túlerőben lévő törökkel. Ezúttal a várat védelmező törökök voltak nyomasztó hátrányban és ennek meg is lett az eredménye. Hiába harcolt hősiesen az utolsó budai pasa, Abdurrahmán Abdi Arnaut és serege, az ő idejük lejárt. A pasa elesett a harcokban és a vár végre, annyi év után, 1686 szeptember másodikán keresztény kézre került. A hős pasát méltő tiszteletadással temették el, sírhelye még ma is látható a budai várban.

És a döntő rohamban, az elsők között, természetesen megint csak ott voltak a magyarok. A török dicsőséget és hatalmat hirdető lófarkas zászlót, 145 év után, Petneházy Dávid tépte le a várfokáról.

De Buda visszavétele egy hosszú út első lépése volt csupán. Ezzel kezdődött meg a török kiverése Magyarországról. Hosszú időnek kellett még eltelnie 1697. szeptember 11-éig, mikor a zentai csatában, a Savoyai Jenő herceg vezette, szövetséges keresztény hadsereg döntő győzelmet aratott. A békeszerződés 1699-ben Karlócán kötötték meg, ebben a szultán a magyar területek többségét átengedte a Habsburg Birodalomnak.

És a XI. Ince pápa? Ő szeptember 9-én kapott hírt a győzelemről. Elrendelte, hogy másnap délben Róma minden harangja egy órán át szóljon, mert Buda visszatért…

 Kép: Benczúr Gyula: „Budavár visszavétele 1686-ban”. (Wikipédia)

 

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/29887/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?