A cinkotai sorozatgyilkos, akit sosem kaptak el

Cabe

1915. február 5-én egy szerbiai fogolytáborban, Valjevóban, tífuszban elhunyt bizonyos Kiss Béla, magyar katona. Ez a tény, bár szomorú, de nem valami nagy újság. A Nagy Háború idején feltűnően sok emberrel előfordult, hogy önként, vagy besorozva katonáskodott. Sajnos nagyon sokan oda is vesztek közülük. Ki csatákban esett el, kit betegség vitt el, ki más módon adta vissza lelkét Teremtőjének – ahogy akkoriban mondták.

De miért érdekesebb ez a Kiss Béla a számtalan elhunyt, eltűnt katonánál?

Tán, mert Karinthy Frigyes így írt róla:

Egyik ember tajtékpipát gyűjt, a másik rovarokat, a harmadik levélbélyeget. Kiss Béla női holttesteket gyűjtött. Ott álltam a czinkotai temetőben, a bádoghordók előtt, és sorra néztem, a mint a felbontott hordók tartalmát kiborították a bonczasztalra. Különböző magasságú bádoghordók: egyformán lecinkezve, pontosan, lelkiismeretes munkával. Azok, akik az első hordót felbontották, egy pillanatig sem kételkedtek benne, hogy a többi tartalma is ugyanaz, holott ez a feltevés elképzelhetetlen szörnyűséget jelentett. És akik ott álltunk a felbontásnál, mindnyájan egészen természetesnek vettük, hogy a kisebb hordóból egy kicsi nő borult ki a földre, a nagyobból pedig egy nagyobb. És a második hordó után már azt is tudtuk, hogyan kell fordítani a hordót, milyen mélyre kell nyúlni, s az előbukkanó női fej nyakán hol kell megfogni a zsineget, hol van a hurok, hol vezet le a lábakhoz, s hogyan vannak összecsomózva. Rendes, pontos gyűjtő dolgozik így, a ki érti a mesterségét és szereti a rendet.

Kiss Béla, avagy a „Cinkotai Rém” - egy régi újságíró nevezte el így – sosem került rendőrkézre. Világos – mondhatja bárki – hiszen meghalt Szerbiában. Vagy még sem? Egyesek szerint nem. De kezdjük az elejétől a történetet.

Cinkotán, a Kossuth Lajos utca 40. szám alatti házban élt Kiss Béla, bádogosmester, 1905. közepe óta. Ekkor váltott ki iparigazolványt a cinkotai községházán, akkor költözött be – a mai mértékkel igazán szerénynek mondható – lakásába. Műhelyét a konyhájában rendezte be, egyetlen szobájában kevés és silány bútor árválkodott. A környékbeliek csöndes fiatalemberként ismerték. Zárkózott embernek, aki mindig zárva tartotta ajtaját, még a megrendelői is csak hosszas kopogtatás után nyertek bebocsáttatást hozzá. Persze a hölgyek kivételt képeztek... Azoknak valóságos búcsújáró helye volt Kiss lakása. Szinte egymásnak adták a kilincset... Az se szúrt szemet senkinek, hogy egy-két, esetleg néhány látogatás után nem bukkannak fel többé a nők. Elkönyvelték annak, hogy a nősülni szándékozó Kissnek – már hogyne akarna nősülni, hiszen még hirdetéseket is adott fel! -, már megint nem volt szerencséje. Van az úgy, hogy férfiembernek nem jönnek össze a dolgok…

És ki figyelt az udvaron a hordókra? A helyi községi megbízottnak, Trauber Adolfnak, azt állította, hogy a hordók azért vannak az udvarán, mert benzint tárol bennük, ami a munkájához kell.  

Ki tudja, meddig tarthatott volna Kiss garázdálkodása, ha nem tör ki a háború. De Szarajevóban elkövettek egy merényletet és ez remek alkalmat adott, mindenféle aktuálisnak tetsző hadüzenetek cseréjére. Kiss egyes források szerint önként vonult be – tán kezdte forrónak érezni talpa alatt a talajt -, mások viszont állítják, hogy besorozták. Végül is teljesen mindegy, egy a biztos: kikerült a frontra. Azután pedig… De erről majd a végén.

Kresinszky Mártonnak - akinek a Kossuth utcai épület a gondnokságába került -, 1916. május 9. támadt az a gondolata, hogy utánanéz, mit is lehetne kezdeni a meglehetősen lerobbant állapotban lévő házzal. Takács Istvánnal – neki a ház utcafrontján volt gyógyszertára – mindenféle építési anyagot keresgéltek a ház körül, mikor az egyiküknek eszébe jutott, hogy tán a hadbavonult bádogosnak akad ilyesmije a fáskamrájában. Nem tanakodtak sokat, simán leverték a lakatot a kamráról. Odabent négy leforrasztott hordót találtak. Ez Takácsnak rögtön gyanús lett, úgy gondolta, az ő gyógyszertárából ellopott karbolt tárolhatta itt Kiss. Kresinszky a maga részéről inkább benzinre szavazott, amit a bádogos a hadi körülményekre tekintettel spejzolt el. Traubernak is beszélt erről… És felnyitották az egyiket…

Aztán rögvest meg is bánták. Az első hordóban egy szőke hajú hölgy erősen oszlóban lévő tetemét találták… Ez nyilván kissé megviselte őket, de nem annyira, hogy ne lékeljék meg a kamrában lévő többi hordót is, és az udvaron, a kamra mellett álló másik hármat se hagyták ki a sorból. Valamennyiből hullaszag áradt feléjük. Felfedezésükkel a cinkotai főjegyzőhöz fordultak, aki viszont a rendőrséghez.

Az ügyből szenzáció lett. Detektívek serege dolgozott rajta és persze a sajtó is kapva-kapott az ügyön. Írt róla mindenki, még Karinthy is kiküldték tudósítónak. Igazi szenzáció volt ez a maga idejében, nem kevésbé szenzációs az a háromezer korona, melyet vérdíjként tűztek ki Kiss fejére. De teljesen hiába. A Vöröskereszt hivatalos értesítése szerint Kiss már nem volt az élők sorában.

Ahogy a hölgyek sem, akikről csak annyit lehetett biztosan tudni – a megtalált holttestek alapján -, hogy legalább heten voltak. Ugyanis az ügy kipattanása után összesen hatvan eltűnt nő hozzátartozói jelentkeztek a hatóságnál, az gyanítva, hogy hátha akadnak még másutt is hordók…

A Vöröskereszt jelentését elfogadták az akkori rendőrnyomozók és akár le is zárhatták volna az ügyet. Nincs már itt nyomozni – hacsak nem, a még lehetséges áldozatok után -, Kiss meghalt Szerbiában és eltemették. A történet kész és kerek.

Vagy mégsem?

A járványveszély miatt, a fogolytáborban végül is senki sem azonosította Kiss holttestét. Csak a nála lévő papírok alapján állapították meg, hogy az elhunyt Kiss Béla, akit Izsákon kereszteltek meg, 1877. július 29-én. A valjevói temetőben pedig talált a rendőrség egy sírt, amelyben egy 1915. február 5-én meghalt Kiss Béla nevű ember nyugodott. Azt, hogy valójában ki az, aki a sírban fekszik, és hogy ez-e a Kiss Béla az a bizonyos Kiss Béla – nem az a ritka név -, azt senki sem tudta eldönteni.

Felmerült az a gyanú is, hogy Kiss elcserélte az iratait egy katonatársával és…

Ez volt az a mondta, ami senki sem tudott folytatni. A nyomozás viszont folytatódott, úgy ahogy ilyen esetekben szokott, egyre lanyhuló buzgalommal, mígnem… Míg többen nem vélték látni Kisst.  

A Kis Újság 1916. májusában írta – egy Vörös nevű őrmesterre hivatkozva -, hogy Kiss Subasits Lajos néven dolgozott hadimunkásként a vagongyárban. Az biztos, hogy dolgozott ott bizonyos Subasits, még nőre is rátaláltak, akinél majd három hétig lakott, de ő maga nem került elő.

1919-ben az egyik áldozata egyik ismerőse bejelentést tett a rendőrségen, hogy látta Kisst a Margithídon sétálni. De ezúttal sem sikerült semmi biztosat megtudni felőle.

1924-ben a francia idegenlégió egyik szökevénye beszélt a a francia rendőröknek egy Hofmann nevű katonatársáról, aki több ízben dicsekedett előtte, hogy nőket fojtott meg.  Ez talán jó nyom lehetett volna, de az említett Hofmann is olajra lépett a légióból és sosem találták meg.

1934-ben egy New York-ba látogató hazánkfia ismerte fel az utcán, de megint csak nem sikerült bizonyosságot szereznie, hogy tényleg ő volt-e a látott személy.

1936-ban a new york-i magyarok között az a legenda járta, hogy Kiss él, házfelügyelőként dolgozik a Hatodik Sugárúton. Hogy így volt-e? Erről sincs semmilyen biztos információ.

Mint ahogy arról sem, hogy pontosan hány áldozata lehetett. Legalább huszonnégyről írtak akkoriban…  

Mindent összevetve, ma már biztosak lehetünk benne, hogy a Cinkotai Rémnek sikerült elkerülnie az igazságszolgáltatást. Akár úgy, hogy valóban ő halt meg hadifogolyként, akár úgy, hogy a papírok cseréje után új életet kezdett. Vagy folytatta valahol a régit…

Kiss Béla

Forrás: Wikipédia; Index

Fotó: Kertvárosi Időutazó / Kertvárosi Helytörténeti Füzetek; Wikipédia

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/29472/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?