Magyarország és a keresztes hadjáratok

Cabe

A magyarok találkozásai a keresztesekkel kezdetben elég szerencsétlenül alakultak. Országunk először csak, mint az útvonal egy része került a képbe. Nyugat-Európából a Szentföldre szárazföldi útvonalként kézenfekvően adódott az akkori Magyar Királyság területe. Már Könyves Kálmán idejében jártak erre hadak… De minek?

Elsőként francia Nincstelen Walter (beszédes név!) vezette csapat magyar felvezetéssel jutott el Zimonyig. Jó királyunk élt a gyanúperrel, hogy a szemre is pocsékul felszereltnek tűnő, koldusszegény sereg esetleg nem várna a hadakozással a Szentföldig… És nem is tévedett. Ahogy az őket felügyelő magyar egységek a déli határnál visszafordultak, első dolguk volt egy vidám fosztogatásba kezdeni. Bár a keresztes had nagyja elhagyta az országot, a jókedvűen harácsoló utóvédet felszámolta a zimonyi vár őrsége. A következő években nem voltunk ilyen szerencsések. A Remete Péter vezette sereg – egyesek szerint pár cipó miatt, mások állítják, hogy a zimonyi vár falaira diadaljelvényként kiaggatott, Nincstelen Walteréktől zsákmányolt fegyverek miatt – megostromolta és be is vette Zimonyt. Ezután következett az előírásos fosztogatás…

Ilyen előzmények után természetesnek mondható, hogy a keresztes háborúknak meglehetősen rossz PR-ja volt az országban. Nem is engedélyezték jó darabig, hogy magyar földre keresztes csapatok léphessenek. De mindig akad próbálkozó… 

Kezdte a német Volkmar. „Átutazó vízum” nélkül érkező csapatait, minden külön értesítés helyett, Nyitra mellett, szétverték a magyarok. A következő lelkes kísérletező egy bizonyos Gottschalk nevű pap volt, aki paraszt hadai élén vélte úgy, hogy neki muszáj erre mennie Jeruzsálembe. Nem jött össze neki... Ahogy Leiningen grófnak sem, akinek a seregét Mosonnál verték szét. Ahogy így végigveszem a sort, a távoli Szentföld szaracénjai hálával gondolhattak a magyarokra, hogy elvégzik helyettük a kemény munkát. Már ha hallottak egyáltalán a történtekről…

Aztán fordult a kocka…

III. Ince pápa a IV. lateráni zsinaton, 1215-ben egy új keresztes hadjárat megindítását hirdette ki. Az új háború azonban csak 1217-ben, III. Honoriusz pápa idején kezdődött. Ebben vettek rész a magyarok, II. András király vezetésével. Királyunknak ez kötelessége volt, mert apjának, III. Bélának a halálos ágyán eskűt tett, hogy hadjáratot vezet a Szentföld visszafoglalásáért. És akkoriban még komolyan vették az ilyen fogadalmakat…

A magyar keresztes sereg, amelyhez csatlakoztak osztrák hadak is, VI. Lipót osztrák főherceg vezetésével, 1217. augusztus 23-án indult Spalatoból. Az úti cél Akko volt.

Már a behajózáskor elkezdődtek a problémák. Az eredeti terv úgy szólt, genovai hajókkal kelnek át a tengeren, de a genovaiak – a keresztes hadjárat lelkes támogatói, mély hitüktől áthatva – akkora árat kértek a szállításért, hogy - az finoman fogalmazva - megfizethetetlen volt. Ezért aztán velencei hajókat vettek igénybe. Ez szintén nem volt olcsó mulatság, II András Zára városát engedte át fizetségként. Avagy dübörgött a jó öreg üzleti szellem… Az viszont már másik gondot jelentett, ha drágán is, de legalább kevés hajót sikerült szerezni. Ezért a sereg egy részét hátra kellett hagyni…

Csak összehasonlításként: nagyjából ugyanekkor, az angol és fríz keresztes had 300 hajóval indult a Szentföld felé, hogy aztán sohasem érkezzen meg oda. Ők ugyanis az Spanyolországban „elakadtak”, Compostellánál partra szállva részt vettek a rekonkviszta háborúban, a mórok Ibériai-félszigetről való kiűzésében.

A megérkezés után kezdődtek csak az igazi gondok. A jeruzsálemi király, Briennei-i János természetesen magát tekintette a hadsereg főparancsnokának, a ciprusiak a saját királyukat, magyarok és stájerek viszont II. Andrást. A Szentföldön jelenlévő lovagrendek pedig csak a saját vezetőiknek engedelmeskedtek.  Felteszem, az mindenki számára teljesen világos, hogy ha egy hadseregnek nincs főparancsnoka, akkor igen valószínűtlen, hogy az adott had központi irányítás nélkül, eredményesen tud fellépni…

A fővezérség körüli viták mellett a még seregek élelmezése is gondot jelentett. Az előző évben rossz volt a termés, készletek nemigen akadtak, ezért portyázással kellett biztosítani az ellátást. Ilyen körülmények közepett meg sem indultak Jeruzsálem ellen.

Pedig az Ajjubida uralkodó elrendelte, hogy a muszlimok rombolják le Jeruzsálem, falait, hogy a város bevétele esetén az ne lehessen a keresztények új, erős támaszpontja.

Egységes irányítás híján a hadak egymástól függetlenül kezdtek akciókban. Erre az elkülönülésre már csak azért is szükség volt, mert a többi keresztes nagy megdöbbenésére, egyes csatákban a magyar vezérek egyszerűen megállították a támadó magyarokat, mert az ellenség soraiban küzdő török, türk, kurd harcosokban testvérnépet láttak, a nyelvi és egyéb hasonlóságok okán.

A magyar had megostromolta és elfoglalta Betszaidát. A Tábor-hegyen épített erődítményt is ostrom alá vették, de mivel csak néhány – egyes források szerint egyetlen egy – ostromlétrájuk volt, eredménytelenül távoztak. Annyit azonban elértek, hogy az ostrom után a szaracénok lerombolták az erődöt, hogy ne kerülhessen keresztény kézre. II. András az első ostromban még részt vette, aztán a sereg vezetését Dénes tárnokmesterre bízta, maga pedig ereklyegyűjtő körútra indult.

Abban az időben nagy jelentőséget tulajdonítottak a különféle keresztény szentek ereklyéinek és hol másutt lehetne ezekből többet beszerezni, mint a Szentföldön?

Természetesen nem minden akció volt olyan sikeres, mint Betszzaida ostroma. Egy ízben például ötszáz lovag megostromolt egy erősséget a Bekaa völgyben, melyet feltehetően a híres-hírhedt asszaszinok védtek. A csatából mindössze három hírmondó tért vissza…

Az asszaszinok, az orgyilkosok hírhedt szektája amúgy is nagy veszélyt jelentett a Szentföldön harcoló keresztesek vezetőire nézve. Andrást is próbálták megmérgezni, de egyéb módon is kíséreltek meg ellene merényletet, legalább három ízben. Ezeknél azonban mindannyiszor sikerült elfogni a merénylőket. Nem asszaszinok voltak… Talán a keresztesek belső torzsalkodásai okán próbáltak végezni királyunkkal.

Ahogy telt az idő, úgy csökkent a lelkesedés és a harci szellem, ezért aztán II. András – tán a merényletek is közrejátszottak ebben – bejelentette, hogy részéről befejezi a hadjáratot. Apjának tett fogadalmát teljesítette. A jeruzsálemi patriarcha átkaival mit sem törődve, szárazföldi úton, Konstatinápoly irányába indult meg hazafelé.

A király távoztával nem az összes magyar hagyta ott a Szentföldet. Dénes és Lipót stájer herceg a sereg mintegy negyedrészével még maradt. Názáret közelében egy kisebb erőd ostromába kezdtek, de nem tudták bevenni.

Hazatérve II. András királyunk így írt az itthoni állapotokról a pápának:

"Midőn Magyarországba jöttünk megtudtuk, hogy egyházi és világi személyek egyaránt a hűtlenségnek még sokkal nagyobb bűneit követték el, mint ahogyan arról előbb értesültünk. Sokan a nemesek közül, mint a sátán poroszlói, nem riadva vissza a királyi felség megsértésétől, rendeleteinket megvetették, a közbékét megzavarták, honfitársaikat ellenségek gyanánt sanyargatták. János érseket, amidőn gonoszságuknak ellentállni akart, minden vagyonától és jövedelmeitől megfosztották, elfogták s a legnagyobb gyalázattal ki is űzték az országból… Országunkat elszegényedve, nyomorban, a királyi kincstárt minden jövedelmétől megfosztva találtuk, úgy, hogy nemcsak a zarándoklásunk alatt csinált adósságainkat meg nem fizethetjük, hanem 15 év is kevés lesz arra, hogy országunkat előbbi állapotába visszaállíthassuk."

Bár sokan felelőtlen kalandnak tartják a magyarok keresztes hadjáratát, azt mindenesetre meg kell jegyezni róla, hogy – például egyes angol hadakkal szemben, amelyek teljesen felmorzsolódtak a szentföldi küzdelmekben – András mintegy tíz százalékos veszteséggel, de hazahozta seregét. Az is igaz, hogy drága mulatság volt a tengerentúli hadviselés, de az adósságokat hamar tudta törleszteni jó körmöci aranyakkal. A hadjárat után II. András felvette a „Jeruzsálem királya” címet is azt egészen a 20. századig, IV. Károlyig minden magyar király viselte is.

Egy szempontból viszont biztos, hogy eredményes volt hadjárat, a magyar lovagok mindegyike megfürödhetett a szentnek tekintett folyóban, a Jordánban…

A keresztes hadjáratokról manapság gyakran, mint közönséges rabló hadjáratokról beszélnek, írnak egyesek, amelyeknek egyetlen haszna az volt, hogy a nemesi családok második, harmadik fiúit – akiknek nem jutott volna örökség – lekötötte, esetleg vagyonhoz is juttatta. Az kétségtelen, a keresztes háborúk nem érték el eredeti céljukat, nem sikerült keresztény államot létrehozni a Közel-keleten. De kiszorították az iszlámot az Ibériai-félszigetről, Európából, háromszáz esztendeig lekötötték a muszlim erőket a tengeren túl, megakadályozták, hogy az öreg kontinenst elérje a dzsihád, a szent háború…

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/29386/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?