A nándorfehérvári diadal

Cabe

Egyfelől II. Mehmed, a hódító, aki krónikásai szerint 12 országot tiport el és 200 várost csatolt a birodalmához, 40 000 ezernyi reguláris seregével és 30 000 akindzsivel – irreguláris harcosával -, 200 ágyújával, a legnagyobb mozsarak a nyolc méteres hosszat is elérik. Örök szégyeneként Európának, jól megfizetett keresztény pattantyúsok, igazi szakértők kezelik az ágyúkat.

És előttük Nándorfehérvár, Magyarország kulcsa. Európa kulcsa.

A várat tán hétezer katona védheti, az ő erősítésükre érkezett Hunyadi János, tízezres seregével. Hiába volt az országos felhívás, a bárók közül csak Kórógyi János jött el 2000 katonájával. A Duna túlpartján Kapisztrán János atya harmincezernyi gyengén felszerelt és kiképzetlen keresztessel. A legtöbbjük sosem próbált harcot, csak a pápa üzenete és a lánglelkű atya szavai hívták hadba őket, keresztes háborúba a török ellen.

Egy birodalom feszül itt egy országnak, egyik hit a másiknak. A török mecsetekben a müezzinek napjában ötször rikoltják a világba, hogy nincs más isten Allahon kívül és Mohamed az ő prófétája. Itt, a seregben meg az járja, hogy nincs más úr a földön, csak Mehmed, a hódító. A legyőzhetetlen. A Kayser-i-rüm, aki bevette Konstantinápolyt. Talán itt van Orbán, a magyar pattantyús is, aki Konstantinápoly falait verette ágyúival, oly eredményesen. És némelyik török szívében tán ott a félsz, emlékezve anyja szavára, ki így riogatta engedetlen gyermekét: „Szeszini kesz! Hunyadi gelijor!” („Elhallgass! Hunyadi jön!”)

Hunyadi. A hadak villáma. A gyaur, aki újra és újra leverte a török hadakat. Aki vesztett néha csatát, de mindig újra előállt és akkor… Akkor győzött.

Baltoglu admirális török hajóhada már odaveszett. Szeád-es Din török krónikás így írt a két folyó találkozásánál lezajlott vízi ütközetről:  „A Száva és a Duna vérfolyammá vált, a zöld mező tulipánszínt öltött. A hajókon tomboló vérözönben küzdő bátrak a folyó vizén átúszva jutottak szárazra a várnál.”

Már nem gátolja semmi a kereszteseket, hogy átkeljenek a folyón. Át, a várhoz, át a török sereg elébe.

A keresztesek nem engedelmeskednek Hunyadi szavának. Nem engedelmeskednek ők senkinek, a jó Kapisztrán atyán kívül, de ő még a Száva túlpartján van, a keresztesek fő seregével. Öt íjász felkapaszkodik egy dombra és - mintha vasárnapi mulatságban lennének - lőni kezdik a török sereget. A törökök először nevetnek csak, de a mulatság gyorsan bosszúságba fordul és… Egy csapat szpáhi üget, hogy eltakarítsa a tolakodó légyként szemtelenkedő gyaurokat. A merész íjászok megsegítésére egyre több keresztes árad ki a várból és a folyón túli főtáborukból is mind többen indulnak meg, szállnak csónakba, vagy ki, ahogy tud. Az agg Kapisztrán atya is csónakba száll, a folyó közepéről szól, kiált az övéihez. Próbálja visszafogni őket, de nem értik szavait, csak az atyát látják a vízen. Tán a rohamot vezényli épp!

Megindult a roham! A nagy roham, hogy valamennyi pogányt a pokol fenekére vessék! Megindul a keresztes tábor.

A Kayser-i-rüm nem buta ember. Tudja, hogy ezt a képzetlen, gyér fegyverzetű csőcseléket legyőzik, széttapossák az ő ruméliai szpáhijai. A török lovasok el is vágják a kereszteseket a vártól és elkezdik véres munkájukat. A vén Kapisztrán atya elmúlt már hetven éves is, de a hajdani keresztény vértanúk lelkülete hevíti. Kétezernyi harcost gyűjt maga köré, magasba emeli a keresztet és úgy kiáltja, amit Pál apostol írt a philippieknek: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!”! És megindulnak a török tábor felé.

És ismét dübörög a föld. Nem, nem a rohamozó, török lovassággal csatázó keresztes gyalogok léptei alatt. A várból tör ki a maradék nehézlovasság. Céljuk az őrizetlenül maradt török ágyúállások sora. Hunyadi jön!

A meglepett topcsiknak (török tüzérek) még arra sincs idejük, hogy beszegezzék az ágyuk gyújtólyukát, ahogy szokás volt ekkoriban, hogy az ellenség ne használhassa fel a zsákmányolt ágyúkat. Sorra hullanak el a kardcsapások alatt, és magyar kézen van már minden ágyú. Némelyik magyar a lováról ugrik le, mások gyalog érkeznek, sebesen forgatják az ágyúkat. A messze földön híres török ágyúk már a saját lovasságukat lövik, véres utcákat vágnak keresztesekre támadó szpáhik soraiban. Dől a ló, hull az ember.

És magyar lovasok sem állnak meg. Oldalba támadják a már így is két tűz közé szorulva küzdő török lovasságot. Kapisztrán keresztjét magasba tartva rohan és mögötte rohamoznak a keresztesek. A szedett-vedett had eléri a török sátrakat és féktelen pusztításba kezdenek.

A várbeliek is megérzik a diadal illatát. Egyre több katona ront ki, özönlik a sereg a várból és tovább szorongatja a harcoló törököket.

Mehmed dönt. Menjenek a janicsárok. A személyes testőrsége, a félelmetesen kiképzett ötezer fős elitcsapat. Mert kellenek az ágyúk! Bármi áron, de vissza kell szerezni őket! A szultán maga vezeti őket. A diadal közel! De az ágyúk messze vannak… Hiába kísérlik meg újra és újra, de nem jutnak el addig. A szultán a földre sújt egy rá támadó merész magyart, de nyílvessző fúródik Mehmed legfenségesebb combjába. Csaknem lefordul a lováról, de már ott vannak az emberei, mentik a padisahot, az iszlám csillagát.

Teljes a zűrzavar. a törökök futnak. A táboruk oda, hátrahagynak mindent, és ha nem lenne a partot őrző négyezer szpáhi, tán hírmondójuk sem maradna.

És eljön az este, 1456 július 22. napjának estéje.

A magyarok visszahúzódnak a várba. Hunyadi tapasztalt katona, tart a törökök ellentámadásától.

Mit sem tudnak arról, hogy a huszonnégy esztendős Kayser-i-rüm kétségbeesésében mérget nyelne, emberei alig tudják megakadályozni szultánjuk öngyilkosságát. A had, a török had pedig mindenét hátrahagyva menekül.

Hunyadi ismét győzött.

Előtte a világ. Mit neki ötven éve súlya, mit számít a fáradtság, hogy sosem jő a segítség, mikor kéri. Már tervezi is, hogy hadak élén indul Bizánc visszavételére és kiszorítja a törököt Európából, hiszen itt az alkalom, leverte a császár hadát.

De utoljára győzött, mert augusztus 11.-én áldozatává válik az ostrom után kitört pestisjárványnak. Amely elviszi a vén Kapisztrán atyát is.

De a diadal világraszóló!

III. Callixtus pápa 1457. augusztus 6-án – a győzelmi hír vételének első évfordulóján – elrendelte, hogy ez a nap az Úr Színeváltozásának napjaként ezután az egész keresztény világban ünnep legyen, amit azóta is augusztus 6-án tartanak a katolikus egyházban. (Wikipédia)

A bejegyzés tartozó kép: A nándorfehérvári csata -ismeretlen festő műve a 19. századból. (Wikipédia)

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/28826/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?