A munkásosztály ökle

Cabe

Sok mindent el lehet mondani a háború után Moszkvából hazatérő kommunistákról és itthon tevékenykedő társaikról, egy azonban biztos: nem voltak hülye gyerekek. Azt alaposan megtanulták a Szovjetunióban, hogy akinek a kezében a politikai rendőrség, annak a kezében a hatalom.

A pár tucat itthoni párttagnak is volt elég baja a Horthy-rendszer politikai rendőrségével. Nem véletlenül írtam „pár tucatot”, valójában ennyi volt a kemény mag, akikre „számítani” lehetett. Szimpatizánsok természetesen akadtak még bőven, de nagyon nehéz akkora marhaságot kitalálni, aminek ne akadna rögtön egy sereg kedvelője. (Lásd: a mai internetes közösségi oldalakon előforduló őrületeket.)

Mert milyen szép is, ha az ember sittre vágathatja politikai ellenfeleit… Nincs parlamentáris hercehurca, kétes kimenetelű szavazások. Az van, ami szép és jó és helyes… Az van, ami annak tetszik, akinek a kezében a hatalom, az Államvédelmi Hatóság.

Egy ilyen rövid cikk keretében úgysem tudnám elemezni a teljes történetét – és tegyük hozzá: elegendő forrás sem áll a rendelkezésemre – inkább csak szemelvényeket említek meg egy különösen érdekes bűnszövetkezet, a Rákosi Mátyás – no, meg a Magyar Dolgozók Pártja - által irányított állami maffia történetéből.

Kezdetekben – 1945 és 1948 között - volt a Politikai Rendészeti Osztály és az Államvédelmi Osztály. Egyre szélesedő hatáskörrel, egyre több feladattal, egyre több ellenséggel. Mert könnyű volt akkoriban ellenséggé válni, elég volt, ha rámondták valakire.

Létrehozásuk egyfelől köszönhető Tömpe Andrásnak, aki már 1945 elején, Debrecenben kezdte szervezni a PRO-t, szinte ugyanabban az időben, február másodikán Budapesten Péter Gábor – körülbelül hatvan fős létszámmal - indította el az MKP megbízásából a hasonnevű konkurens csoportot. Hogy ne bízzanak semmit a véletlenre, meg, hogy „szakértelem” is legyen azért kéznél, Péter helyettese egy bizonyos Kovács János lett, aki álláshalmozó lévén, eredetileg a szovjet Állambiztonsági Népbiztosság ezredese volt.

A két párhuzamosan működő szervezet soknak találtatott, a párt vezetése rendbe tette a dolgokat. Tömpe András megkapta a Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának vezetését, de az igazi főnök már akkor Péter Gábor lett. A kormány még meg sem érkezett Budapestre – ne feledjük el, éppen nagyban folyik hazánk „felszabadítása” – mikor az új szervezet beköltözik a régi, jól bejáratott épületbe, az Andrássy út 60.-ba. Ahol azonnal príma zsákmányra tesznek szert. Mivel ezt az épületet használták a nyilasok is, a szép nagy nyilvántartások a nyilaskeresztes párt tagjairól, a hazai SS tagjairól, a volksbund résztvevőiről. Közel hatvanezer adatlap… Ennek alapján nagyszerű elszámoltatások jöhetnének, de mit hoz a sors, a hatvanezres sokadalom jó része még 1945-ben belép a kommunista pártba. Ki tudja miért?

Bár a PRO-t eleve úgy hozták létre, hogy többségben legyenek benne a zsidó származású magyarok, hogy az áldozatok könnyebben szűrhessék ki a nyilasuralom alatti üldözőiket, a dolog valamiért mégsem működött. Szép számmal kerültek át a túloldalra és léptek be a pártba „kisnyilasok”. Ha jobban meggondolom, tán Rákosiéknak mindegy is volt. Nekik az számított, hogy igazolhassák: a kommunista párt egy széles tömegmozgalom élén áll – ezt a „bolsevik” trükköt simán átvették az orosz forradalomból, bolseviknak, azaz többségieknek nevezték magukat, akik elsöprő kisebbségben voltak -, és kíméletlen ökle, a politikai rendőrség, lesújt a néphatalom minden ellenségére. Azt persze tudjuk jól, miféle „néphatalom” volt ez…

Az alakuló állambiztonsági szolgálat – a legendákkal ellentétben - nem szovjet mintára jött létre. Szervezésében a hajdani Horthy-féle politikai rendőrség és a VKF-2 egykori tisztjeire támaszkodtak, mert szakértelmet onnan kell venni, ahol van. Az nem különösebben zavart senkit, hogy a szervezők között elítélt háborús bűnösök is voltak. A kommunisták a belügyminisztérium megszerzésével megteremtették az új szolgálat rejtett finanszírozásának lehetőségét is.

Finanszírozás… Ez kemény dió volt akkoriban is. A háború után, egy rommá lőtt országban, hiperinfláció mellett kellett megteremteni a feltételeket az „eredményes” működéshez. Megteremtették. Hogy a „reakció ellen harcoló szervezet” ne szúrjon annyira szemet, költségvetésen kívüli összegekkel támogatták, melyek jó részéhez közönséges köztörvényes módszerekkel – zsarolás – jutottak hozzá. Ugyan ki mert volna nemet mondani, ha meglátogatta a „párt öklének” néhány cseppet sem vidám embere, hogy vázolja a helyzetet? A pénzszerző hadműveletek eredményesebbek lehettek, mint a valódi állambiztonsági munka, a PRO ugyanis csak az esetek 40 százalékában járt el sikerrel, akkor is főként besúgások, feljelentések alapján.

Az ÁVH, Kádár János belügyminisztersége idején - a már addig is „eredményesen” működő szervek egyesítve –, 1948 szeptember 10.-i hatállyal a BM közvetlen alárendeltségébe került. Alig egy év múlva pedig, 1949. december 28.-tól az ÁVH irányítása átkerült a minisztertanács kezébe.

Azaz ekkor jött el csak igazán a szép új világ, a csengőfrász korszaka. Hogy az milyen volt? A korabeli vicc jól illusztrálja az akkori néphangulatot:

 

Csengetnek. A derék polgár megy ajtót nyitni.

Odakint egy csuklyás csontváz álldogál kaszával.

A halál!

- Hál’ Istennek! Már azt hittem az ÁVH – sóhajtja a polgár.

A szervezet igazi sikertörténetének egyetlen akadályozója ezután is csak az a fránya pénz volt. Bár a belügyminisztérium működésére kapott állami támogatás nagyobbik része az ÁVH-hoz került, ez még mindig kevés volt. Maradtak tehát a régi, jól bevált módszerek: zsarolás, közönséges kifosztás. A házkutatások során ez könnyen ment. Jutott belőle a központi kasszába, de az ügynökök gyakran dolgoztak saját zsebre is. Az ÁVH-brigád, amely az egyik ezredest - akiben megrendült a bizalom – agyonverte, az széfjében több millió forint értékű ékszert, készpénzt – forintot és valutát – talált, amely természetesen semmilyen nyilvántartásban szerepelt. Az esetnek az ad különös érdekességet, hogy akkoriba, ha valaki ezer forint felett keresett, már elmondhatta magáról, hogy remekül megfizetik…

Az ilyen esetek persze nem jutottak köztudomásra.

Akkoriban az emberek inkább az ÁVH börtöneit ismerték, úgyis, mint Andrássy út 60, Belgrád rakpart 5. Igen, az a bizonyos „fehér ház”. Meg persze a nagysikerű internáló táborokat: Recsk, Kazincbarcika, Kistarcsa, Tiszalök. És a hírhedten kegyetlen módszereket, melyekkel a gyanúsítottakat vallomásra bírták.

Amikor 1953-ban megkezdődött az első vizsgálat az ÁVH ügyeiben, több vezető beosztású dolgozó inkább öngyilkosságot követett el. Nem véletlenül. Tudták, mire számíthatnak bűneikért…

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/28736/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?