A kommunista "First Lady"

Fenya (Feodora) Fjodorovna Kornyilova igazán jó családban született. Édesapja zeneszerző, karmester, a jakut népzene kutatójaként írta be magát a helyi történelembe. Öccse egy időben a jakut írószövetség elnökeként működött, majd a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának tagja lett.

Az ábrándos tekintetű jakut hölgy azonban nem kislányos álmodozásairól vált híressé. Nagyon is realista szemlélettel áldotta – vagy verte meg – az ég. Ő saját karriert akart, olyat aminek a csodájára járhatnak az otthoniak. De milyen lehetőségei vannak egy lánynak Jakutföldön, ami – valljuk be – már akkoriban, sem volt a világ közepe? Ráadásul csak 15 esztendős korában, 1918-ban költöztek Jakutszkba, a fővárosba.

Az ifjú hölgy tán családi hatásra – ilyen biztosan volt, lásd öccse pályáját -, tán saját kútfőből, de úgy döntött, ha valamire vinni akarja az életben, úgy meg kell lovagolnia az új idők új szeleit. Igazi szél és konjunktúra-lovaghoz méltón a Kommunista Ifjúsági Internacionálé aktivistája, a Komintern Végrehajtó Bizottságának munkatársa és a Bírák és Ügyészek Országos Szakszervezetének elnöke lett.

Bár hithű kommunista, de az a nyugat, az csábító nyugat…

Egyetemi évei alatt ismerkedett meg későbbi első férjével, Andrej Pahmanovval, aki hadseregben szolgált. Egy közös gyermekük született, akit egy akkoriban híres kínai kommunista után Linek kereszteltek – elnézést -, neveztek el. A pár azonban nem jött ki valami jól egymással, hamarosan el is váltak.

És a hölgy új férj után nézett… Mindig nyugatabbra…

Barviha, 1940. Moszkva melletti, kiemelt személyiség pihenésére, regenerálódására fenntartott szanatórium. Itt ismerkedik meg népünk – későbbi – „Nagy Vezérével” Rákosi Mátyással, akinek a tizenhat börtönben eltöltött év után tényleg jól eshetett egy kis pihenés, az akkori Szovjetunióban osztályon felülinek számító körülmények között.

A nem kimondottan előnyös külsejű Rákosinak valószínűleg felettébb hízeleghetett a nála több, mint tíz évvel fiatalabb hölgy feltűnő figyelme, feltétlen rajongása. Hogy ez minek szólhatott? A romantikus nyugati „hősnek”, akiben a butának egyáltalán nem nevezhető hölgy meg látta a „nagy lehetőséget”? Vagy tényleg rokonszenvből adta el magát az ördögnek? Ez utólag már nehéz lenne eldönteni…

Egy bizonyos, egybekeltek. Bár a moszkovita magyarok úgy tartották, hogy a Berijáék keze van a dologban, hogy Rákosit mindjobban eltávolítsák a magyaroktól, Rákosi nem zavartatta magát a megjegyzésektől. Már amíg mertek neki megjegyzéseket tenni…

Még a kis Li megléte sem jelentett gondot, Rákosi maga büszkélkedett azzal, hogy együtt nevelik az asszony korábbi házasságából származó gyermekét. Ez nagyjából azt jelentette, hogy beadták egy meglehetősen távoli katonaiskolába, ahonnan a kimenőjét – egy-két hétvégét – velük tölthette. Tegyük hozzá, a srác szerencséjére, mert így nem tanulhatott valami sokat a mostohaapjától.

Mikor aztán végre felragyogott Rákosi várva-várt csillaga s „győzött a szovjetek hős serege”, a családot gondosan otthon hagyva érkezett Magyarországra (bűn)társaival és azzal az eltökélt szándékkal:  ha fene fenét is eszik, az országot a kommunizmus egyedül üdvözítő ösvényére tereli.

Azt tudjuk a történelemből, hogy milyen sikerrel járt…

Az asszony 1945 májusában már Magyarországon volt, az ő „Nápocskájánál” – ahogy a tényleg fényesen világító koponyájú pártfőtitkárt becézte bizalmasan. Vagy „Lápocská” („Nyuszika”) volt a becenév? Orosz földön, bizonyos igen bizalmas helyzetekben gyakori ez a becenév…

Azt tudjuk, a Párt mindenható főtitkára nem volt éppen nyuszika, már ha nem a legvérengzőbb fajtából… Mint a Gyalog-galopp című halhatatlanban, az, amelyik mindenki torkát elharapja. Ebbe az életműbe Rákosi alaposan bele is vágott…

És a magánélete?

A „kommunista erkölcs” puritánságot hirdetett, legalábbis kifelé. A látszatra adni kell… És ők adtak is.

Bár egy megürült villában éltek és személyzet szolgálta ki őket. Fegya, az asszonyka különösen kedvelte a kaviárt és a libamájat, mely – mint tudjuk -, az ötvenes évek elején széles néprétegeknek volt kedvenc és gyakori tápláléka.

Szerettek volna közös gyermeket. A nő 39 éves volt, a férfi ötven, mikor összekerültek, ez ma sem számít a legjobb kornak a gyermekvállaláshoz. Ennek ellenére igyekeztek, még a diktátor is hajlandő volt orvosi vizsgálatokon, kezeléseken részt venni. De hiába semmi eredmény…

Képzelem a derék doktorok, hogy izzadhattak, mikor Fegyocska olyasmit emlegetett, hogy szabotálják az ő kezelésüket… De az ügynek nem lett különösebb következménye.

Az asszony Magyarországon igyekezett elfoglalni magát, a politikába – az akkori idők szokása szerint – nemigen avatkozott be. Bár már 1947-ben a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság elnökségi tagjává választották, ez inkább csak kirakat-dolog volt. A hölgy dicséretére érdekelte az ország, ahol élt, mániákus igyekezettel tanult magyarul. Ez kifejezett előnyére szolgált abban, hogy beiratkozhasson az Iparművészeti Főiskolára. Érdekelte a kerámia, talán Kovács Margit a híres keramikus hatására, aki személyes jó ismerőse volt.

Kissé komikus lehetett, mikor nap, mint nap autóval – és természetesen marcona legények kíséretében – megérkezett az előadásokra, egy olyan korban, mikor azért nem sok gépkocsi futott a pesti utcákon.

Diáktársai – bár eleinte idegenkedte tőle – a későbbiekben azonban egész jól kijöttek vele. Ebben talán annak is lehetett szerepe, hogy kosárszám hordta az előadásokra a tízórait, mikor észrevette, hogy a diákok között valamiért nem szokás délelőtt csak úgy bekapni valamit… Néhány főiskolással – jelentős korkülönbség ellenére – még szorosabb kapcsolatot is kialakított, ezeket Chryslerével még a lakására is elvitte, vagy együtt járták a vidéki fazekasmesterek munkáit tanulmányozni.

Az iskola elvégzése után a herendiekkel dolgozott. Tán abban is szerepe lehetett, hogy az Iparművészeti Múzeum megrendezte a Herendi Porcelángyár kiállítását. És az egyik vitrinben ott díszelgett Fegya kávéskészlete. Szeretném látni azt kiállítás rendezőt, aki abban ki merte volna hagyni…

Közben a Magyar Nők Országos Szövetségének díszelnöke lett, de ebben a pozíciójában sem sok vizet zavart. Mint ahogy sosem utazott a „Rákosi Mátyásné” névre kiállított diplomata útlevéllel sem.

Akkor sem ezt használta, mikor Rákosi lemondatása után 1956 július 26.-án elhagyták Magyarországot. Dicséretére legyen mondva – bár ötvenen túl nehéz új életet kezdeni – mindvégig kitartott férje mellett, a száműzetésben is. Férje 1971-es halála után elkísérte a földi maradványokat Magyarországra.

Mesélik, hogy akkoriban ezt kérdezgette mindenkitől: „Most mondja, hát ezt érdemelte az én uram?”

Valószínűleg senki nem mondta meg neki az igazat. Ezt. És még ennél sokkal többet, rosszabbat érdemelt volna…

A bejegyzéshez tartozó kép (egykorú kiadványból): 1950. október 22-én dolgozó népünk megválasztotta a helyi tanácsokat. Rákosi elvtárs és felesége szavaznak egy budapesti választókörzetben.

 

1
http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/28700/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 1 db hozzászólás érkezett!
Katalin 2016-07-26 22:46:31
Mit is lehet erre mondani?Amikor Herendre bedugta az orrát még nem sokan kóstoltak narancsot.Az ő asztalánál lehetett maradékot találni,míg az akkori étkezőben a szakácsok vitték a fűszereket,hogy ehető ételt állíthassanak elő.
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?