Az 1848-49 lobogók ára

Cabe

A legnagyobb üzletét – fennállása óta - Magyarország 1940 október 30.-án kötötte. A cári csapatok által, az 1849-ben zsákmányolt honvéd lobogókért cserébe hozzájárult, hogy Rosenfeld Mátyás és Weinberger (Vas) Zoltán a Szovjetunióba emigrálhasson.

Igen, kérem, a közhiedelemmel ellentétben, nem Roth Manó, hanem Rosenfeld Mátyás. A Roth Manó egyszerű gúnynév, amelyben hovatartozására (rot németül vörös) és híresen szálas termetére utaltak… Nos, majdnem azt írtam tisztelői. De kétlem, hogy voltak tisztelői. Féltek tőle, rettegték, gyűlölték, igen. Tán még olyan hasonszőrű gazember is akadt, aki csodálta – a „fényes” karrier okán -, de tisztelni… Kétlem, hogy akadt-e akár, csak egyetlen őszinte tisztelője.

Ki is volt ez a Rosenfeld Mátyás, aki pedig nem is indult rosszul az életnek…

A ma Szerbiához tartozó bácskai Ada községben született 1892. március 9-én. Apja Rosenfeld József szerény jövedelmű terménykereskedő, mérsékelten vallásos zsidó. Anyja Léderer Cecília tizenkét gyermeket szült, ebből tízen élték meg a felnőttkort. Mátyás volt a család hatodik gyermeke.

Az ifjú diktátornövendék a soproni reáliskolába, majd a szegedi Magyar Királyi Főreáliskolába járt. Itt érettségizett, jeles eredménnyel. Érettségi után a Keleti Kereskedelmi Akadémián szerzett okleveles kereskedői képesítést. Mint említettem, nem indult rosszul… 1912-ben Hamburgban, majd 1913-14-ben Londonban gyakornokoskodhatott, a munkásosztály elnyomott hőse.

Az első világháborúban az orosz fronton harcolt. Hogy milyen vitézen, azt nem tudom, de az biztos: már 1915-ben hadifogságba esett. 1918-ig egy távol-keleti hadifogolytáborba tengette életét. Valószínűleg nem lehetett valami vidám hely, ezért maga is úgy járt el, mint későbbi nagy példaképe Ioszeb Dzsugasvili, aki Joszif Visszarionovics Sztálin néven örvendett közrettegésnek. Megszökött a táborból és Szentpétervárra ment. Itteni tevékenységéről nem találtam túl sok információt, elég az hozzá, hogy sajnálatos módon hazatérhetett, hogy szinte azonnal belépjen a Kommunisták Magyarországi Pártjába.  Az említett bűnszövetkezet Tanácsköztársaságnak nevezett terrorállamot működtetett 133 napig hazánkban. Ennek „fénykorában” helyettes kereskedelmi népbiztosként, majd a szociális termelés népbiztosaként működött, júniusban pedig a Vörös Őrség parancsnokaként.

A bukás után, mint a Kun Béla frakció egyik tagja, Bécsbe emigrált, ahonnan egy beszéde nyomán sürgősen kitoloncolták. 1924-ben tért vissza Magyarországra - nehogy már konszolidálódni tudjon a Trianonban megcsonkított kis ország -, azzal a feladattal, hogy újjászervezze a kommunista pártot. Ezen a téren olyan sikereket aratott, hogy 1925-ben kilenc évre lecsukták. 1934-ben szabadulhatott volna, de ekkor elővették kommün alatti régi ügyeit, melyekért már letartóztatásakor perbe kellett volna fogni. A ma már kissé komikusnak tűnő felségsértéssel, lázadással, valamint tettestársként elkövetett, 27 rendbeli gyilkossággal, felbujtóként 17 rendbeli gyilkossággal, és pénzhamisítással vádolták. Életfogytiglant kapott…

A szegedi Csillagbörtönben, írnokként kivételezett helyzete volt, cellája egész nap nyitva állt, szabadon mozoghatott munkahelye és „hálószobája” között. A Horthy-korszak elnyomásának és terrorjának iskolapéldája, hogy pártgyűléseket is tarthatott hasonszőrű társaival, ahol aztán frakciózás címén kizárták a pártból azokat az elvetemülteket, akik kifogásolni merték, hogy – a szokásoktól eltérőn - nem osztotta meg velük a hazai pakkot. A börtönben mindig feltűnően sok pénze volt, ez állítólag Moszkvából származott, ott élő rokonaitól. Zoltán nevű testvérének még arra is volt módja, figyelmeztesse az ügyvédje útján, hogy jobb neki a börtönben, mint odakint a Szovjetunióban. 1940-ben nem kegyelemmel szabadult, hanem mert lejárt az összbüntetésként 1925-től megállapított tizenöt év. Mindenképpen kikerült volna a börtönből, felteszem, az akkori magyar hivatalos szervek tapsikoltak az örömtől, mikor a szovjetek államközi alkut ajánlottak: két gazembert az 1848-49-es forradalmi zászlókért cserébe.

Vigyék, és soha ne engedjék vissza! – lehetett az álláspont.

Vitték is, és cserébe hazakerülhettek az 1849-ben elbitorolt lobogók… De később, sajnos, Rákosi Mátyás is…

 

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/28614/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?