Kelet harca a Nyugat ellen – a catalaunumi csata

451 július 20.-án az Attila vezette hun sereg megütközött a Mauriacum nevű helység melletti síkon az Aetius vezette a római csapatokkal. A történelemi emlékezetben ezt a csatát nevezik catalanaumi csatának, hála a későbbi nyugati krónikásoknak, akik a helyszín ismeretének hiányában kissé odébb pozícionálták a csatateret.

És tán nem ez az egyetlen tévedésük…

De mi se szépítsük a dolgokat. A hunok háborúi mindközönségesen zsákmányszerző hadjáratok voltak – hasonlóan a magyar kalandozásokhoz -, nem országok, területek meghódításáért törtek be hol a keletrómai, hol a nyugatrómai birodalomba, hanem a megszerezhető javakért. Vagy éppen felkérésre – mintegy zsoldosokként – indultak hadba.

A csata menetét meg sem kísérlem leírni. Gárdonyi Géza ezt már megtette – a képességeimet sokszorosan felülmúlva – A láthatatlan ember című regényében. Az egyik oldalon az egykor hatalmas – ekkorra már kettészakadt – birodalom légiói és a velük szövetséges „barbár” csapatok, a másik oldalon a semmiből birodalmat kovácsoló Attila vezette hunok, vazallusaikkal és szövetségeseikkel. A hajdani krónikások előszeretettel emlegettek több százezres seregeket, ez – az akkori logisztikai viszonyok ismeretében – meglehetős képtelenség. 45-50 ezres seregek feszülhettek itt egymásnak. Abban viszont szinte valamennyi történetíró megegyezik, hogy a hunok voltak némi létszámfölényben.

A római történetírók következetesen ragaszkodtak ahhoz, hogy a civilizált nyugat mérkőzött itt meg a vad, barbár kelettel és - természetesen – győzelmet aratott a nomád hordák felett. Emlegetik is Attilát, mint Isten ostorát, a hunokat pedig, mint vérszomjas fenevadakat. A kicsit tárgyilagosabb szerzők már döntetlenre hozzák ki az eredményt, akár, mint valami pontozásos sportágban a nem egészen elfogulatlan bírók. Mind két állítással vitatkoznék, nem mintha akkora tudora lennék a történelemnek, hogy erre különösebb jogom legyen. Csak a származásom, hagyományaink okán teszem. Magyarnak vallom magam, a hunokat pedig rokonnépnek, ahogy kölyökkoromban Móra Ferencnél olvastam.

 Érveim egyszerű, logikai következtetések, a józanész nevében. Kérdem én, hogy a történelem során hányszor fordult elő, hogy a vesztesnek kikiáltott fél maradt a csatatéren, megtartva pozícióját?  Míg a büszke a büszke győző mindközönségesen elvonult onnan… Általában a vesztesek pucolnak.

Aetius visszavonult, nem tudta kiaknázni a „győzelmével” elért előnyőket.

Az is kétségtelen tény, hogy a csata után a hunok sem tudták folytatni hadjáratukat. Erre is akad pofonegyszerű magyarázat: a kitörő pestisjárvány. És ismét csak arra a bizonyos józanészre kell hivatkoznom: melyik az a hadvezér, mely egy nehéz csata után, meggyengült, járvány tépázta seregével erőlteti a további támadást? Nem hiszen, hogy sok ilyen akadna, de akkor is – nyilván -, a kötözni való bolondok ligájában játszik.

Viszont a Tarih-i Üngürüsz krónika szerint, Attila győzelmet aratott a csatában s ezt az állítást azzal a ténnyel is igazolja, hogy a következő évben, 452-ben, mikor a hun seregek bevonulnak Itáliába, semmilyen komolyabb ellenállással nem találkoznak. Ebben a hadjáratban a hunoknak sikerült elfoglalniuk az addig bevehetetlennek hitt Aquileiát, de itt ismét megállították a körülmények. Az Itáliát sújtó szárazság egyre nehezebbé tette a sereg élelmezését és az újfent kitörő pestis ismét megtizedelte csapatait, így a Mincio folyónál kénytelen volt fegyverszünetet kötni. Ez alkalommal esett meg legendás találkozása I., avagy Nagy Szent Leó pápával, aki római küldöttség tagja volt.

Közben Marcianus bizánci császár seregével hátba támadta hunokat, Attilának ezúttal is vissza kellett fordulnia. A keletrómai megtorló hadjáratra azonban már sosem került sor. Attila elhunyt és birodalma szétesett.

A bejegyzéshez tartozó kép: olasz levelező lap, egy 1918-ban készült Attiláról szóló film alapján.

3
http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/28078/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Tán történelem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 3 db hozzászólás érkezett!
Péter válasza: tündérördög bejegyzésére 2016-06-21 14:51:50
Úgyis van! A kalandozások sem voltak mindig kalandozások. Sokszor az egymással civakodó királyok, kiskirályok, fejedelmek, hercegek, bárók, hívták segítségül a magyar seregeket.
Válaszolok
tündérördög válasza: tündérördög bejegyzésére 2016-06-20 14:36:09
jav: éltek
Válaszolok
tündérördög 2016-06-20 14:35:08
Vitatkozom állításoddal, nem "mindközönséges"-en zsákmányszerző háborúk voltak és a kalandozások sem azok voltak. csak visszafoglalták a rómaiaktól a Kárpát-medencéket, mint ahogy Árpád meg jogos örökébe lépett. Le kellene már venni a habsburgistamarxista történetíró szemüveget. Számos érv, kutatás, és régészeti anyag szól amellett, hogy a magyarok itt étek a Kárpát-medencében ősidőktől fogva. A hunok pedig mint testvérnép ide hazatalált. A nyugat, a rómaiak voltak barbárok, nem a hunok és a magyarok. Nem is akármilyen barbárok voltak, mivel rabszolgákat vadállatokkal etettek meg., egész Európában barbárkodtak légióikkal. Atillát pedig több nyelven beszélő művelt uralkodónak mutatja be pl. Priszkosz réthor. A római birodalom alól felszabadított bennünket és Európát Atilla, ez az igazság. A nevetés környékez, amikor a pannonhalmi kiállítást rendező római és nem magyar keresztényekről beszél a Kárpát-medencében.
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?