Politikai futballhuligánok

Cabe

1949-ből származik – és akár valós alapja is lehet az anekdotának -, miszerint népünk, kicsi, de igen kopasz vezére – akit nem külseje miatt nem zárt szívébe a magyar nemzet -, Rákosi Mátyás kérdezi titkárától: mit játszott a Fradi a Vasassal előző nap. A titkár – pechjére – csak a fejét ingatja: ő bizony a hétvégén sokkal fontosabb politikai kérdésekkel foglalta el magát, nem jutott ideje a meccsnézésre. Mire Sztálin legjobb magyar tanítványa sürgősen kibontakozott: Igenis, roppant fontos politikai kérdés, ha egy ”reakciós, jobboldali” csapat méri össze erejét egy „baloldalival”.

Más.

Tudtak arról, hogy nem csak az Aranycsapat játszott világbajnoki döntőt a magyar futballtörténelemben? Az 1938-as, olaszországi világbajnokságon Benito Mussolini – aki szintén kicsi és kopasz volt -, „Győzelem, vagy halál!” - küldte pályára az olasz csapatot. Ellenünk.

Erre mondta az elvesztett meccs után Szabó Antal, válogatottunk kapusa: „Az igaz, hogy négy gólt kaptam, de legalább megmentettem az életünket.”

Miért is jutott eszembe ez a két régi sztori?

Az osztrák Weekend Magazin hétvégén megjelent számában szereplő cikkről. Mely nagyjából – lehet, hogy nem ennyire sarkítva -, de úgy állította be a tegnapi osztrák-magyar meccset, mint a jó harcát a rossz ellen, a szabadság fiainak küzdelmét, a a gonosz diktatúrájából érkezett focisták ellen.

Azt tudják, kik is azok a „futballhuligánok”?

Azok az – tán nem annyira – úriemberek, akik kimennek egy sportmérkőzésre, és annak ürügyén megvívják a saját kis meccsüket az ellenfél – ebben az esetben ellenség – szurkolótáborának hasonló beállítottságú tagjaival. A Rejtő-regényekből ismert, vidám módszerekkel: „Belépés díjtalan, kilépés bizonytalan! Ötórai bicskázás! Az úri közönség táncol!”

És jaj, annak a peches focibarátnak, aki véletlenül az ő „pályájukra” téved! Mert kaphat ő is bőven a képébe, pedig csak szórakozni, szurkolni indult, nem háborúzni…

A félreértések elkerülése végett: a foci egy játék. Sport. Akkor is, ha egyesek szerint szent dolog. Akkor is, ha – népszerűsége okán – irdatlan pénzek forognak benne. Olykor elszomorító, olykor felemelő. A politika meg az életünk része. Akkor is, ha ennek nem mindig örülünk. Ha nem is igazán érdekel az egész.

És most egy kis összevetés.

Mint csinál a focihuligán? A saját – teljesen mindegy, milyen – céljaira használ fel egy sporteseményt. Mint azok a kevéssé szeretett politikai személyiségek – diktátorok -, akiket a bejegyzés elején emlegettem. Mint azok a kiváló sajtómunkások, akik „köze nincs a sporthoz” dolgokat kevernek bele a játékba. Mivel a sport, a foci propagandaértéke hihetetlen.

Tán nem kéne. Nem kéne olyasmit belekeverni a sportba, ami nem odavaló. Mert a mákos tészta egy remek étel – szerintem. Meg a lecsó is. Ismét csak szerintem. De ha a mákos tésztát nyakon öntik lecsóval, annak legfeljebb a helyi coca fog örülni, mert príma moslékot kap ebédre.

A futball pedig egy játék. A tájékozatlanabbak kedvéért: két kapura játssza, huszonkét ember, egy labdával. Minek folytán olykor gól is esik. A gólnak lehet örülni, vagy éppen bosszankodni, kinek-kinek beállítottsága szerint. A gólok számából következik az eredmény. Amiből csinálhat politikai kérdést,  akinek nincs jobb dolga. De minek? 

Megjegyzés: a képen Giuseppe Meazza és Sárosi György dr. fog kezet az 1938-as olasz-magyar vb-döntő előtt.

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/27957/pics/lead_800x600.jpg
A világ rükvercben,Fősodor,Kupakői históriák,Szatíra
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?