Mély, marxista métely

Cabe

A marxizmusnak az ifjúságra gyakorolt hatása erőteljes és letagadhatatlan. Jómagam például a Botrány az operában című film megtekintése után döntöttem úgy: marxista leszek! Hozzávetőleg 10 éves lehettem akkor – mondhatni hátulgombolós -, de máris érett politikai gondolkodó.

Hogy mi sodort már ily ifjan a marxizmus markába? Az egyszerű megállapítás, miszerint már rég röhögtünk ennyit. Erre a következtetésre akkor jutottunk, mikor az Üllői úti Akadémia mozit hagytuk el épp, akkori állandó tettestársammal, az unokaöcsémmel. Groucho, Firpo és Harpo, a három Marx testvér – többen is voltak, de ebben a filmben csak ők játszottak - mókázása meggyőzött: a marxizmusnak igenis van jövője! Nem annak a verziónak, amit az akkori vezetés oly elszántan propagált, a Karl bátyó-féle kommunista, kicsit se vicces változatnak, hanem a valódi marxizmusnak, amin röhögni lehet.

Ehhez azóta is tartom magam. Még akkor is, ha Karl Marx szobra még mindig ott áll – illetve ül – a Corvinus egyetem aulájában. Maradjon is ott. Nem vagyok egy szobordöntögetős típus. Egyrészt történelem, másrészt a kutya se veszi észre, hogy ott van. Felőlem még a sosem volt Osztyapenko kapitány szobra is maradhatott volna a helyén. Legalább mindig tudtam róla, hol kezdődik a balatoni út. 

Mindez akkor jutott eszembe, mikor a minap, rég nem látott római barátommal cseréltem eszmét. Ő rögtön egy bókkal kezdte: milyen remekül nézek, ki milyen fiatalos vagyok. Alig nézek ki nyolcvannak, holott már ötvennégy is elmúltam. Erre kénytelen voltam kedvenc focicsapatának – ugyan, mi lenne más, mint a Róma – eredményei felől érdeklődni, melyek köztudottan nincsenek.

Szó szót követett és tudomást szerezhettem arról, hogy mi lepte meg igazán, mikor először Budapestre érkezett. Egyfelől, hogy itt milyen tiszták az utcák – marha rég voltam Rómában, de ezek szerint mostanság térdig járnak a szemétben -, és, hogy milyen komorak, szomorúak az emberek. Mintha mindenki épp kedvenc kisállata temetéséről tartana hazafelé. Már – persze – kivéve a hivatásos kéregetőket, zakkantan maguk elé motyogókat és az előírásszerűen kötekedőket.

Na, hallod – jegyeztem meg erre és tájékoztattam történelmünk folyásáról kezdve a tatárjáráson és befejezve a legutóbbi tanár tüncivel, ami lényegesen kevesebb kárt okozott, de legalább semmi eredménye nem volt.

Mindezek után előhúzott egy papírzsebkendőt, megtörölgette a szemét és megnyugtatott. már rég röhögött ennyit.

Ne értsék félre, nem gonosz ember, aki kikacagja a mások baját. Egyszerűen az történt, hogy a saját felfogásomban, egyéni nézőpontomból mutattam be múltunkat. Mert – például – teljesen világos ügy, Árpád apánk azért foglalt itt hont, mert a lovakból pont itt fogyott ki az abrak és üzemanyag nélkül leállt a had. Mit tehettek mást? Itt maradtak.

Itt maradtunk.

Maradnék még én is, úgy pár évtizedig. A nemzet meg – remélem – a történelem végezetéig. Mikor majd kiteszik a Föld nevű bolygóra a „Zárva” táblát, bízom benne, így magyarul lesz írva. Nem azért, mintha különbek lennénk másoknál. Nem, mintha megérdemelnénk. De minden normális drukker a saját csapatának szorít, még akkor is, ha az vesztésre áll. Ha nem ezt teszi, nem is igazi szurkoló. Csak odacsapódott egy csoporthoz, amelytől valamiféle hasznot remél. Ahelyett, hogy épelméjű ember módjára, csak jól akarna szórakozni ebben a víg árnyékvilágban.

Hogy Groucho Marxot idézzem:

Nekem ezek az elveim. Ha nem felelnek meg, vannak még másikak is.

 

(Kép:Groucho Marx in Duck Soup (1933) – Paramount Pictures)

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/27796/pics/lead_800x600.jpg
A világ rükvercben,Fősodor
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?