Hunyadi jön!

Cabe

 Szeszini kesz! Hunyadi gelijor! (Hallgass el! Hunyadi jön!) – riogatták hajdan a török édesanyák rakoncátlan gyermekeiket, legalábbis a legenda és Gárdonyi Géza szerint. És ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam ezt az állítást?

Mindez csak azért jutott eszembe, mert most 570 éve, 1446 július 5.-én választották Magyarország kormányzójává Hunyadi Jánost. Ezt a pozíciót – rajta kívül – még ketten töltötték be a magyar történelem során: Kossuth Lajos és Horthy Miklós. Elég illusztris névsor, bármilyen legyen is róluk az utókor ítélete.

Nem vagyok a történelemnek akkora tudora, hogy mélyenszántó elemzést írhassak Hunyadi életéről, kormányzóságáról, megteszik ezt helyettem nálam tudósabb emberek. Engem a „Hunyadiság” ragadott meg. Hogyan lesz egy „szerény és csekély állapotú” Havasalföldi fiúból Magyarország legfőbb közjogi méltósága? Már – természetesen – az aktuális királyon kívül. Hogyan lesz valakiből legenda, akinek a nevét évszázadok múltán is tisztelettel és szeretettel emlegetik?

Felemelkedéséhez, kétségbevonhatatlan tehetségén kívül, kellett az is, hogy jókor legyen jó helyen és élni tudjon az Isten, a sors által felajánlott lehetőséggel. És még valami. Belátás. Az adott kor viszonyainak ismerete.

Nem volt ő szent – még akkor sem, ha magyarság mindmáig úgy tiszteli -, maga felé hajlott a keze és szorgosan dolgozott a saját, családja és szövetségesei gyarapodásán. De valamit világosan látott: igazán hatalmassá és gazdaggá csak egy hatalmas és gazdag országban válhat. Meg is tett mindent, hogy Magyarország naggyá legyen. Hogy a nemzet naggyá legyen.

Voltak vesztes csatái is. Kinek nincsenek? Régi labdarúgó bölcsesség: nem lehet mindig, minden meccset megnyerni. De minden vereség után talpra lehet állni, újra lehet kezdeni és még szebb lesz a következő győzelem.

A nándorfehérvári diadal után hunyt el, az ostrom után kitört pestisjárvány következtében. De fiát, Mátyást királlyá választották. Egy diadal, egy vereség – alulmaradt a betegséggel vívott harcban – s egy újabb győzelem. Bár ehhez a győzelemhez kétségkívül az is kellett – Hunyadi János legendáján, hogy mai szóval mondjam: „brendjén” kívül -, hogy Szilágyi Mihály – Hunyadi János sógora, Mátyás nagybátyja – néhány ezer, véletlenül arra járó lovasával finom nyomást fejtsen ki a királyválasztókra. Hja, kérem, ilyen a politika. Meg a demokratikus választások. Biztos lehetett volna tisztességesebben is csinálni - bár ez a királyválasztó főurak ismeretében igencsak kétséges -, de akkor nem túl valószínű, hogy bekövetkezik a magyar történelem tán legfényesebb korszaka, Mátyás uralkodása. Azt meg kár lett volna kihagyni… Marha gazdagéknál is az mondás járja: „Csak azt ne kérdezze meg senki, hogy szereztem az első milliót…”.

Hunyadi János sem emlékműnek született. Csak embernek. Egy rendkívüli és kiváló embernek, akinek emlékezete mindaddig fennmarad, míg élnek magyarul beszélő emberek ezen a földön.

A végére még valami: a közhiedelemmel ellentétben, déli harangszó nem a nándorfehérvári győzelem emlékére szól. Az már a győzelem kivívása előtt egy hónappal elrendelte a pápa. Azt viszont kevesen tudják, hogy az „Urunk színeváltozása” ünnepet a nándorfehérvári diadal emlékére vezette be III. Kallixtusz pápa a katolikus egyházban.

 

(Források: Gárdonyi Géza – Egri csillagok; Wikipédia)

(Megjegyzés: A poszthoz tartozó kép Hunyadi János pécsi szobrát ábrázolja.)

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/27767/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?