Az első találkozásom Trianonnal

Cabe

Minden magyar gyerek előbb-utóbb belebotlik a békediktátumba. Talán nyolc, vagy kilenc éves lehettem, mikor velem is megesett. Dékány András kiváló könyvét olvastam, a „Matrózok, hajók, kapitányok”-at. A regény egy magyar fiú kalandjait meséli el, aki a fiumei Nauticán, a Tengerészeti Akadémián tanul. Mint minden érző szívű kis klambó, döntöttem: én is ott akarok tanulni és tengerész leszek!

Helyesnek véltem, ha ez ügyben rögvest egyeztetek atyámmal. Oda is ballagtam hozzá – ő épp valami más könyvet olvasott – és tájékoztattam: pályát választottam! Elvégre én már nagyfiú vagyok és tudom, hogy kuruc nem lehetek, mert a Rákóczi-szabadságharc véget ért. De a tengerész pályafutás – nos, az már valami!

Az öreg – aki akkor még egyáltalán nem volt öreg – mosolygott. Javasolta, hogy beszéljünk – ahogy szoktunk -, mint férfi a férfival. És akkora csalódást okozott, amit sosem vártam tőle! Elmondta, hogy Fiume már nem magyar város, ahogy egy sereg város, falu sem az. Mert elvesztettük a az első világháborút és a nagyhatalmak – ezt a kifejezését nem értettem, de nem forszíroztam a dolgot –, békediktátumát 1920. június 4.-én  Trianonban írta alá, két, szinte ismeretlen magyar politikus. A rangos és közismert emberek egyike sem akarta vállalni, hogy a nevéhez fűződjön a megalázó és igazságtalan, a hazát megcsonkító dokumentum elfogadása. Aztán azt is hozzátette: de erről nem szabad beszélni.

Rögtön képben voltam, hasonlókat, már többször – elég gyakran – mondott. Ezek voltak azok a titkos dolgok, amikről szabadott tudnom, de se az iskolában, se idegenek előtt nem lehetett róla beszélnem. Olyasmi, mint a hittanóra, ahova jártam.

- Tudod, „ők” – magyarázta atyám és ilyenkor mindig hátrabökött a hüvelykujjával a bal válla felett – nem akarják, hogy beszéljünk róla. Még a suliban se fogják tanítani nektek. De lepődj meg, ha majd nagyobb leszel és külföldre utazol, a határt átlépve, magyar szót hallasz majd. Az ott élők jó része pont olyan magyar, mint te vagy én, de a történelem, meg a balsors elszakította őket a hazától és a nemzettől.

Mint az alsó tagozat közismert és hírhedett pofozkodója számára, rögtön adódott a megoldás: nem lehetne visszavenni azokat a földeket? Ha kell, erővel!

De letörték ifjonti hevületemet.

- Most nem olyan a széljárás, tudod, ezek… - magyarázta a fater. (Ne lepődjön meg senki, hogy „fater”-nak titulálom édesapámat. Akkoriban is többnyire így szólítottam. A tisztelet és a szeretet szava volt ez.)

- Majd, talán, egyszer – folytatta. – De akkor is csak békés úton, tárgyalva, megegyezve. Mert a nyavalya se akar többé háborút! Tudod, azzal már próbálkoztunk – magyarázta. – De akkor is ráfaragtunk.

És mesélt a II. világháborúról, amiben harcolt az egyik nagyapám A visszacsatolt területekről, meg, hogy újra honvéd állt a Hargitán. A számat persze nyitva felejtettem, szerettem, ha így mesélt. Még akkor is, ha ezeket a meséket csak az unokaöcsémnek adhattam tovább. Mert olyan szépek voltak. Néha olyan szomorúak…

Apám már régen elment. De a történetek itt maradtak. És most már nyugodtan továbbadhatom őket. Nem fognak kérdőre vonni, miért beszélek ilyen „titkos” ügyekről.

Még akár egy bizonyos Edvard Beneš szavait is idézhetem: „Az egész világ elborzadt... és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.”

És nem szakadt rá a plafon… Ez is csak azt bizonyítja, hogy a trianoni kastélyt kiváló építőmesterek építették… De tán nem kellett volna annyira igyekezniük.

Megjegyzés: a bejegyzéshez tartozó kép Kósa Károly honlapjáról származik, Rákóczifalván készült.

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/27728/pics/lead_800x600.jpg
Busongó,Fősodor,Kupakői históriák
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?