„Nekem ne lenne hazám?”

Cabe

Ha már van zászlónk, egy hely is kell hozzá, ahová kitűzhetjük. És van ilyen hely. Tudod, cimbora, egy négyszögöl föld nem valami sok… Nekem még ennyi sincs. De mégis van egy hely a világban, ami az enyém. Úgy hívják: a Hazám.

Akkor is az enyém, meg persze a tiéd is, meg mindannyiunké, magyaroké, ha egyetlen rögét sem birtokoljuk. Esze Tamás talpasai, Bem József huszárjai, vagy az ötvenhatos pesti srácok mennyi földet mondhattak a magukénak? A haza nem valami telekhatárok közé zárt kiskert, nem az országhatárok övezte nagyobb játszótér. Azokat a határokat úgyis mások húzták, olykor elég esetlegesen. Az ott élőket meg sem kérdezve. Nem is törődve azzal, hogy él ott valaki.

A haza egészen más.

Egy gondolat, egy idea, egy érzelem.

Emlékszel milyet jó vigyorogtunk – már nem is tudom, irodalom- vagy történelemóra volt? – mikor a tanító néni Petőfi lángoló hazaszeretetéről szónokolt? Körülbelül annyira érdekfeszítőn, mintha a „Köleskása hatása az oldható szilárd kötésekre” című tanulmányt ismertetné… Mert ő se értette, nem is nagyon tudta, miről beszél. De benne volt a tananyagban, hát mondta.

Az már azért ütősebb volt, mikor az Egri csillagok című filmben Sinkovits Imre, mint Dobó István, közölte: „A haza nem eladó, semmi pénzen.”. Az már hatott. És mi rajongtunk érte. Régi mániám ez, nem elég igazat mondani. Jól is kell mondani, hogy elhiggyék. Jól kell mondani, hogy megfogja az embereket.

A haza nem az utca, ahol laksz, vagy a tér, ahol játszottál gyerekkorodban. Nem a városok, a dombok, völgyek, hegyek, folyók, szigetek. Hanem mindez együtt. Meg a történelem. A több, mint ezer év, amit te és a felmenőid leéltek itt. A sok-sok mindennap, mikor semmi nevezetes nem történt.

Az idővel meg nehéz versenyezni, legfeljebb a nyelv teheti meg. A nyelv, melyet már annyiszor el akartak sorvasztani, ki akartak irtani. Mit mondjak? Nem jött össze nekik… Mi mégis, ezen a nyelven köszöntjük barátainkat és küldjük a fenébe, akiket nem annyira szeretünk.

Három dolog már megvan: a hely, az idő, a nyelv. Kell még hozzá valami. A szív. Az érzelem. Mert ha az nincs meg, az előbbi három csak fizika, meg lingvisztika. Az öröm, mikor győz valahol, valamilyen versenyen egy magyar sportoló, a büszkeség, ha egy tudós, vagy művész díjáról beszélünk. A lelkesedés, mikor Fradi drukker és UTE szurkoló egymás mellett üvölti: „Ria, ria Hungária!”. A nosztalgia, ha parkra gondolunk, ahol először csókoltunk meg egy lányt… Mind, együtt a sok emlék. És ami az apró szilánkokból összeáll, több, mint a részek egésze.

Még el is hagyhatod ezt a földet. És vissza sem térsz. Soha. De álmodni fogsz róla, a Hazáról. Mert az csak a tiéd. Mindahányunk személyes tulajdona. Amit megtiporhatnak, gyarmati sorba taszíthatnak, de soha el nem vehetnek tőlünk. Ősapáink elég harcot vívtak érte, hogy a vérükkel írják a világ történelemkönyvébe az emlékeztetőt. Ez itt a magyar haza. Tűzhetnek rá bármilyen lobogót, uralhatja bármelyik király, szultán, vagy politikai potentát – azért még nem az övé. Ez, itt, a miénk.

Szeretném hinni, hogy igazat írt Vörösmarty a Szózatban:

Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

Nagy hely ez a világ. A bolygó, ahol élünk. Az emberiség névre hallgató csoport hazája. Mert, ahogy Magyarország a magyaroké, a Föld együtt, minden emberé. Született bárhol, bármilyen színű a bőre. És mindenki ugyanannyit ér.

Na, jó. Lehet, hogy mi egy kicsit többet…

Ez csak vicc volt.

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/27485/pics/lead_800x600.jpg
Fősodor,Kupakői históriák,Magánügyek
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?