Rákóczi zászlaja

Cabe

Tudod, cimbora, volt egy zászló. Egy régi zászló, amelyik nagyon telibe talált. Olyan vitákat oldott meg, húzott át, tett semmissé, amelyek azóta is, folyton-folyvást előjönnek. Népies vagy urbánus? Konzervatív vagy liberális? Lehet veszekedni. Marni egymást.

Azon a zászlón, a lázadás, a rebellió zászlaján volt egy felirat. Egyetlen rövidke mondat, hiszen a zászlók nem arra valók, hogy hosszadalmas politikai, filozófiai tanulmányokat tegyenek rajtuk közzé, amiket aztán a kutya se ért. A zászló arra jó, hogy kitűzzük valahová, vagy felvonjuk valahol, és aláálljunk. Lengessük, és azt mondjuk: ezek vagyunk mi.

Arra a zászlóra – vagy háromszáz éve -, azt írták: „Cum Deo, pro Patria et Libertate”. Istennel a hazáért, a szabadságért. Ebben a mondatban benne van minden. Hisz minden derék konzervatív hazafi szíve a hazáért dobog. És minden kiváló liberális szíve a szabadságért. Isten nélkül meg mire mennénk? Már a régi mondás is azt tartja: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?”.

Nem akarok én a múltba révedni, fényezni a történelmet, merengeni dicső emlékeinken. Nehéz kor volt az is, kemény. Tán nehezebb is, mint a mostani. Akadt akkor is, aki nem állt be e zászló mögé, akad olyan is, aki elárulta és olyan is, aki megtért hozzá. A kuruc dicsőség, ha fényesen is izzott a Haza egén, nem tartott soká. De amíg tartott, nemesek és parasztok, gazdagok és szegények, urak és jobbágyok meneteltek, lovagoltak e zászló mögött. Együtt. Egy ügyért. A hazáért és a szabadságért.

Mint annyi más harcunk a történelem során, elbukott ez is. De akkora gondolatot hagyott örökül a száját tátó utókorra, ami még ma se igazán fér bele a fejekbe. Azokba a kemény, magyar koponyákba.

Lehet együtt is. Magunkért. Mindnyájunkért.

Mert nem az a fontos, ami elválaszt minket. Hanem ami összeköt. Összeköt egyáltalán valami? Létezik egyáltalán kapocs? Van, aki még ezt is tagadja. Mert olyan könnyű tagadni, leszólni valamit. Könnyű kigúnyolni, aztán meg legyinteni rá és odébbállni. De – kérdem én -, mi marad akkor? Mi marad a szívedben, cimbora, a fene nagy ürességen kívül?

Azt mondod, téged nem kötnek ilyen régi béklyók, butaságok, nem dőlsz be az ósdi meséknek. És büszke vagy rá, hogy te jobban tudod. Nem tudod; jobban tudod! Mert ez már egy másik világ, egy másik kor. mások az eszmények. Már, ha vannak egyáltalán. Mert maguk az eszmények is… Mit keresnek a huszonegyedik században? A pörgés, zabálás és csicsás magamutogatás századában. Amikor tudomásul kell vennünk, hogy csak mi képzeljük azt, hogy mi Európa közepén élünk. A valóság pedig, hogy a szélén, nagyon is a szélén. Nem rajtunk áll, vagy bukik a világ sora. Hiába is szeretnénk bebeszélni magunknak. Ez megtanulhattuk volna már, az eltelt néhány száz év során. De a magunk sorsa rajtunk áll. Ezt is megtanulhattuk volna…

Ha azt akarjuk, hogy száz, kétszáz év múlva legyen még ezen a földön olyan, aki beszél magyarul, nos, ezért tenni is kell valamit. A feladat adott. Van még egy mondat, egy vers utolsó sora, egy másik korból, nem a nagyságos Fejedeleméből: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” Ezt 1831-ben írta Kölcsey Ferenc. És minden betűje ma is igaz.

Akkor meg…? Van még kérdés?

Vagy túl naiv volnék? És tényleg megette már a kutya az egészet? Hát… Legalább ő jóllakott. 

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/27447/pics/lead_800x600.jpg
Busongó,Fősodor,Kupakői históriák
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?