Kis magyar katasztrófa

Cabe

Riport a tűzfészekből. Ez – a szokásostól eltérőn - egy nagyon személyes poszt. Nem minden nap adatik meg egy szegény, de legalább nagyon kicsi polgárnak, hogy egy katasztrófa részese lehessen. Egy egészen kis katasztrófáé.

Anno, az általános iskolában, intőt kaptam azért, mert az „Édes hazánk, Magyarország” című kötelező dolgozatomat így kezdtem: Magyarország kis ország. Nálunk még az ég is ezer méterrel alacsonyabb.

Hála Istennek, katasztrófából is csak kicsi jutott.

A történet vasárnap hajnalban kezdődött. Kiáltásokra ébredtem: „Ég a ház!”. Első gondolatom az volt, hogy már megint valamelyik szomszéd baromkodik.

Kis kitérő, a szociológiai háttér vázolása okán: egy régi, lepukkant, körfolyosós bérház, valahol, Budapest legmélyén, messze nem a legjobb környéken. Lakóiról csak annyit, hogy nagyon kevesen tagjai a Magyar Tudományos Akadémiának, valamint feltűnően kevés papneveldei és zárdai növendék került ki innen. Magyarul: itt csak a proliság dübörög. De az nagyon.

- Ég a ház? Marhák! – volt a véleményem, egészen addig, míg el nem húztam a sötétítőfüggönyt. És lőn! A szemközti tető, a lépcsőház és az azzal szomszédos lakások felett olyan szépen égett, mint pásztortüzek a nyári éjszakában. Csak ez nem volt annyira romantikus.

- Pucoljunk! – javasoltam rögtön és ezúttal nem a cipőmre gondoltam.

Villámsebes öltözködés következett. A hadseregben, riadókor se volt soha gondom, de ezúttal simán megdöntöttük az akkori időket. Tituláltak már kapkodó idegbetegnek, mert szeretek nagy fordulaton pörögni, de ez esetben simán vertük egy Forma 1-es Ferrari motor fordulatszámát.

Ki innen!

Csakhogy… Pont a tűz felé vezet a menekülés egyetlen útja. Az egyetlen lépcsőház fölött, barátságos ropogással ég a tető. Lehet még ugrani is, de ez egy kicsit egészségtelen a harmadik emeletről.

Gyerünk!

A lépcsőház. Tízegynéhány lépcsővel feljebb, a padlásajtó vörösen izzik. Az ajtóréseken lángnyelvek bujkálnak kifelé. Nyomás! El innen!

Odalent, a ház előtt.

Már vagy tucatnyian hívtuk a tűzoltókat. A lakók számba veszik egymást, elég nehezen megy. Mindenki ismer valakit, de mindenkit senki.

- Ezzel mi van?

- Azok kijöttek?

- És akik ott laknak, fent, balra?

Még egymás nevét is csak a közvetlen szomszédok ismerik. Bár akad egy-két „híresség”.

Megjön a rendőrség. Megjönnek a tűzoltók. Számos kocsival, nagy erőkkel – ahogy a szenzációhajhász firkászok írni szokták volt.

Az eddigi száguldozáshoz képest mozgásuk furán lassúnak tűnik.

- Nagyon komótosak – állapítom meg – amire hozzákezdenek az oltásnak, nem a ház, de az egész utca porig ég.

Ehhez képest, negyedóra múlva már sehol a tűz. Legalábbis lenről nem látszik. Azért ők még dolgoznak odafent.

A közeli benzinkúthoz befut egy busz, melegedőnek. A rendőrök átterelik a jónépet, közben írják össze a neveket. Próbálják ellenőrizni, hogy mindenki megvan-e? Ha valaki szidná a hatóságot, ezúton üzenem: Ló! Nem tudom máskor, máshol milyenek, de ez esetben csak felsőfokú jelzők vonatkozhatnak rájuk. Pozitív felsőfokú jelzők. Türelmesek, ahol lehet viccelődnek, ahol kell, megnyugtatók. Támogatják a nénit, aki légzési nehézségekkel küzd és persze nem hozhatta az oxigén-palackját. Mínusz perc alatt mentőt kerítenek neki.

Várunk.

Olyanokkal is szót váltok, akiket még az életben nem láttam. Kiderül, hogy egy házban lakunk…

Oldódik a hangulat. Mind kint vagyunk. Mind épen. A ház is áll!

Beszélgető körök alakulnak ki. Ki mit mentett a tűzből? Vezet a kis doboznyi Kossuth ötös, a nagyon ócska laptop, a katonai málhazsákba, a kéziratok mellé bedobált pár könyv. Futottak még: a gyerek macija és felderíthetetlen okból: egy roller. A két szemüvegemmel csak a sor végén kullogok.

Közben döntöttek a statikusok: visszamehetünk!

A tűzoltók díszsorfala mentén vonulunk fel. Közben nem győzzük köszöngetni a munkájukat. Lehet, hogy számukra ez csak egy egyszerű munkanap, de a mi szemünkben hősök. Még jó, hogy nem lettem tűzoltó. Ifjonckoromba ugyanis ez is játszott, a „Vadakat terelő juhász!” és kukás társaságában. Mert a kukás-kocsira hátul fel lehet kapaszkodni és klassz lehet úgy utazni.

Egy tag az elektromos művektől nekem magyarázza, hogy kell áramtalanítani a házat, ha mégis hézag lenne. Köszönöm neki és nem mondom el, hogy párszor már elmondták ugyanezt a szakemberek. Az utóbbi időben többször volt áramszünet. Olykor az egész háztömbben.

A lépcsőházban, a folyosókon romok, szemét. A harmadikon, legfelül, vagy húsz centi vastagon. A lépcsőház és az első három folyosói lakás felett csak üszkös gerendák maradtak a tetőből.

A lakásokban nem esett kár. Mondom: kis katasztrófa. De nekünk óriási. Itt-ott ugyan beáztak a plafonok, víz folyt le, vagy csapott be a nyitva hagyott ablakon. De ez legyen a legnagyobb hézag!

És példátlan az összefogás! Nem hittem volna. Valaki slagot hoz, valaki lapátot, mások szemeteszsákokat, seprűk tömkelege kerül és nekiállunk a romeltakarításnak.

Tudják, milyen nehéz tud lenni egy zsák sitt? És nem tudom, mennyit cipelek le belőle.

Közben befutott egy tag a gyorsszolgálattól, vagy honnan. Ágál, hogy a lehordott szemetet ne tegyék az utcán heverő romok tetejére, mert az nekik kell majd elhordatni. Egy hölgy az emberségére apellál, elég hatástalanul. A „hivatal” javasolja, hogy hozassunk konténert és pakoljunk abba. Megkérdem az egyedtől, hogy mit fizetnek napszámba, mert az ő melójukat végezzük. Ha mi nem hordjuk le, ezt is nekik kell majd. Erre elhallgat.

A melósok viszont, akik szintén hamar befutnak, nagyon profik. Bontják az életveszélyes tetőszerkezetet. Láncfűrésszel vágják az elszenesedett gerendákat, szedik a lógó cserepeket, bedőlt téglákat. Majd egész nap.

És a happy end.

Elmúlt a vasárnap.

Itt ülök a gépen előtt és írok a blogra.

Eredetileg 100 bejegyzést terveztem. És ez a 101. Menet közben változott a terv. Ezelőtt még sosem írtam blogot, csak úgy, mulatságból vágtam bele. Hobbi lett belőle, remek időtöltés, az agyament sci-fi ponyvák firkálása, a napi meló, meg az ezer más dolgom mellett. Ezúton is köszönöm minden olvasómnak, hogy olvas.

Akadnak, akik azt mondogatják: szeretnek veszélyesen élni! Neki az tudom javasolni, ez a mókát ne próbálják ki. Egészen más az, ha kötélen lógsz a sziklafalon, vagy gránát robban a közeledben. Arra rá tudtál készülni, mert magad másztál fel arra a nyüves sziklára. Tudtad mire számíthatsz, mikor megkaptad a behívódat a seregbe. Más, ha bringázol és elcsap egy teherautó és más, ha a kocsi, melyben utazol, kiegyenesít egy kanyart és elszáll a nagy, magyar, büdös szántófölbe. A tűznél nincs rosszabb. Mikor ott állsz és tehetetlenül nézed, hogy tízen méterrel feljebb ég a tető. Bizony mondom néktek: még káromkodni sincs kedve a dolgozónak!

Ennyi a mulatságból.

Rossz nyelvek szerint a jövő héten földrengés is lesz. Azután meg cunami. Csak, hogy ne unatkozzunk. És addig se foglalkozunk mással!

És mi a tanulság? Mert a suliban a tanító néni azt mondta: minden írás végén le kell szűrni a tanulságot!

Ezúttal erre nem kerül sor.

Inkább hálát adok Istennek, hogy csak ennyi volt.

 

Megjegyzés: a csatolt fotók nem valami jó minőségűek. De ez van. Mert mit csinál a lökött polgár katasztrófa közben? Fotózik.

http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/26991/pics/lead_800x600.jpg
A világ rükvercben,Fősodor,Kupakői históriák,Riport
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?