A holokauszt emléknapja – A gyerekeket miért?

Április tizenhatodika a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. Ez nem ünnep, ez megemlékezés. És ha emlékezni kell, nekem sosem számok, meg arctalan tömeg jut eszembe. Hanem nevek, emberek nevei. Kiváló embereké, akiket holmi eszme, ideológia nevében meggyilkoltak.

Mond az Önnek valamit, hogy Rejtő Jenő? Máig tán a legolvasottabb magyar író. Nagy Károly, alias Charles Lorre? Nagyszerű humoros kalandregényeket írt, majdnem olyan jókat, mint a Mester. Radnóti Miklós? A verseit tanultuk a suliban. És mennyit írhatott volna még!

Meghaltak. Mert valaki, valamikor úgy döntött: ők nem magyarok. Pedig Magyarországon születtek, magyar volt az anyanyelvük, magyarul kértek kenyeret a boltban. Magyar emberek haltak meg akkor, bármi is volt a vallásuk, a nemzetiségük, e hazában születtek, ha honvágyuk volt, ide vágytak vissza. A pesti flaszterre, az egri várba, a pécsi utcákra.

Ki a magyar? Aki annak vallja magát. Az egyik ükapám valahonnan Kárpát-Ukrajnából keveredett Pestre és Bozseáról magyarosította a nevét, a másik Erdélyből származik, de van a felmenőim között tót, mi több, még osztrák is. Mégis, vallom, Rákóczi népéhez tartozom, nincs semmiféle labanc eltévelyedés. Az aradi Tizenhárom magyarságát senki sem vonja kétségbe, pedig volt köztük, aki még a nyelvet sem beszélte, vagy épp úgy törte kerékbe, hogy alig lehetett érteni. És büszkén magyaroknak valljuk őket.

Más kor vértanúi a holokauszt áldozatai, akik együtt éltek velünk. Az ismerőseink, barátaik voltak. Magyar testvéreink – hányszor gyalázták már meg ezt a gyönyörű kifejezést! A sarki fűszeres, a tejesember, a költő, a kabaré színpadok ünnepelt, sztárja, az orvos, akiknek annyi köze volt az elmebeteg politikához, mint csipkeverőnőnek a kazánkovácsoláshoz.

Velünk volt – hangzik Rejtő regényében, „A három testőr Afrikában” meséjében Kvasztics Fedor, a részeges hajóorvos gyászbeszéde. És ebben a rövid tőmondatban minden benne van, amit el lehet mondani.

Velünk voltak.

És az emberiség történelmének örök szégyene, hogy nem maradhattak velünk.

Teljesen mindegy, hogy milyen ordasan hülye eszme nevében gyilkolják az embereket, egyetlen ember halála is jóvátehetetlen kár valamennyiünk számára. Már soha nem fogjuk megtudni, hogy micsoda gyönyörű történeteket írhattak volna a meggyilkoltak, nem születtek meg a versek, elmaradtak a tudományos felfedezések, vagy csak egy kapavágás valamelyik kertben. Mindegy. Ami elveszett, azt nem lehet visszahozni, de lehet emlékezni rá. Emlékezni az áldozatokra, valamennyi áldozatra, bárhol, bármikor haltak meg.

Józanésszel élve, senki sem akar megölni másokat. Csak, ha tobzódik az emberi hülyeség, bármilyen maskarába bújtatják is, bármilyen eszme, vallás nevében kiáltanak ki bűnösnek másokat.

És ami a legrohadtabb az egészben, gyerekek is haltak meg a vészkorszak idején. Ártatlan gyerekek. Ez a legmocskosabb dolog. Ez az, amit soha nem lehet jóvá tenni. És soha nem is lehet elfelejteni.

 

1
http://paprika.blogstar.hu/./pages/paprika/contents/blog/26592/pics/lead_800x600.jpg
A világ rükvercben,Busongó,Fősodor
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 1 db hozzászólás érkezett!
CsipkeRózsa
CsipkeRózsa 2016-04-16 13:45:26
Nagyon szép megemlékezés ez az írás.
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?